Beérkezett pályaművek

BORDA JÁNOS

BÉKAKIRÁLYFI

Sűrű pelyhekben, puhán omlik a hó, fehér csendbe temeti a kinti világot. Idebent a kandalló tüzétől lobogó fény játszik a falakat borító agancsos trófeák ágvégein, megannyi sokgyertyájú kandeláber képzetét keltve. Kiérdemelt és méltó az ünnepélyes hangulat, hiszen Öreg Sulyok Gergő a pályafutásának befejezésére készül. No, azért nem a teljes földi pálya vége értendő ez alatt: a tiszteletére rendezett nyugdíjas-búcsúztatót tartják éppen a kulapityei vadászházban.

Fél évszázad vadőrködést hagy maga mögött, embert próbáló, fárasztó éveket. Mert a lelkiismeretes vadőr élete nem madárfüttyös, vállravetett-puskás séta ám! Átvirrasztott éjjelek a mezőgazdasági károk elhárításáért, a fácántelepen végzett gondos nevelési munka, örökös küzdelem a vadállományt pusztító rabsicokkal, a téli takarmány kihordása az etetőkbe - sokszor kötésig érő hóban... Az ő szavaival: "A motor még hajtana, csak a karosszéria nem bírja már!"

Megnehezül a szíve arra a gondolatra, hogy nem csinálhatja tovább, ami az élete értelme volt - csak akkor múlik kissé a sajgás, ha az utódjára pillant. Megbízható, jó kézbe kerül a stafétabot: Bokály Péter, a fiatal hivatásos vadász sok iskolát végzett, de emberileg - mondhatni - az ő nevelése. Büszke is rá, mintha a saját fia lenne!

Tréfálkoznak, anekdotáznak a vendégek, felidézve múlhatatlan vadászélményeket éppúgy, mint kacagtató balfogásokat. Unszolják a szófukar öreget is: meséljen valami emlékezetes történetet. A kivételesen elkortyolgatott tokajitól megoldódik a nyelve, és ősz bajuszát szétfenve belefog: - Azt hiszitek, békakirályfi csak a mesében van, mi? Hát pedig én találkoztam eggyel: lapult a vízben, csak az orra hegye látszott ki. Elmondtam a varázsigét: "Megvagy, Breki!" - és végül bizisten, királyfi lett belőle!

Pillantása végigfut a nekikészülődött hallgatóságon, zavartan krákog, majd elhallgat.

*

Varázslatos szépségű nyári alkony ígérkezett, még a sóstói nádas felett zümmögő szúnyogfelhő is vibráló aranyfüstnek látszott. A kukoricást zsombékos rét választotta el a tóparttól. A vadőr mozdulatlanul állt a szélső sorok között, mély lélegzettel szívta be a feléje áradó langyos mentaillatot. Mosolyogva figyelte a vörös kabátkás, serdülő őzgidák kergetőzését. Bármeddig elnézte volna önfeledt ugrándozásukat, ám anyjuk, az éberen őrködő suta veszélyt jelzett. Keményen dobbantó patákkal - szinte menetelve - előbbre lépdelt, torkából ugatásszerűen feltört a messzire harsanó riasztás: - Beöh! Beöh! Öhh-öhh, beöh! - és a kis család zúduló vágtában kanyarodott a mocsaras öböl kiszögellése mögé

Balról, a tanyákat rejtő dimbes-dombos vonulat irányából egy lopakodó alak közelgett, sziluettje élesen rajzolódott ki a háta mögött lebukó Nap fényében. Néhányszor megállt, s olyankor próbaképpen vállhoz emelte a kezében tartott fegyvert.

- Állj, ne mozdulj! Ellenőrzés! - zengett a kukoricásból előlépő Sulyok Gergely hangja. Az orvvadász nekilódult, és néhány ugrással eltűnt a nád kusza birodalmában. A vadőr lövésre készen tartva a puskáját, tapogatózó léptekkel követte a nyomát. Ha csizmája alatt roppant egy letiport növény, vagy cuppant a sár, máris oldalra vetődött, hiszen a zaj irányába bármikor visszalőhetett volna a másik. Szerencsére füves, kiemelkedő szigethátra ért, s hangtalanul haladt tovább.

Először nem hitt a szemének. Úgy gondolta, úszó sütőtök gömbölyű turbánja sejlik át a nádszálak között - ám apránként kirajzolódtak a figyelő szemek, a kissé elálló fülek: az üldözött lapult előtte a sekély vízben! Zsenge korú férfinak látszott, már ami látszott belőle...

- Megvagy, Breki! - tolta orra elé a sörétes flinta csövét. A fiú emelkedő mozdulatára hozzátette: - Azt nem mondtam, hogy felállhatsz! Hol a puska?

- Nincsen... nincs puska. - dadogott a legényke az ijedelemtől nagyra tágult szemmel.

- Jól van, barátocskám, nekem van időm: majd előadod, ha a szúnyogok salátává rágták a füledet! Pióca is akad itt bőven...

A kölyök megadóan nyögte: - Itt fekszik előttem, a tófenéken.

- Na, és milyen: sörétes, vagy golyós?

- Nem, egyik sem... Régi Lampart légpuska.

- Most nagyon figyelj rám! - nyomta meg a szót a férfi: - Nem tudhatom, igazat mondasz-e... Úgy add ide, nagyon lassan, hogy a tusa nézzen felém, a csövét pedig magadra irányítod! Ha a cső végét látom meg először, azonnal lövök, világos?

- Oszt' mit akartál ezzel a mordállyal lőni? - forgatta az ütött-kopott, agyonhasznált fegyvert. A závár kotyogott, a puskatus fáján repedezett a fekete lakkozás.

- Semmit, csak... - horgadt le a bűnbánattól a fiú feje. - Szeretnék vadász lenni, és játékból kipróbáltam, milyen az: puskával járni a határt...

Múlt már az üldözés és a veszélyérzet okozta feszültség. A vadőr enyhültebben folytatta:

- Még jó, hogy agyon nem lövetted magad, te bolond! Ez egyszer elengedlek! A puskát meg leadom a rendőrségen azzal, hogy a tóparton találtam.

A gyerek elrebegett egy halk csókolomot, és szemét törölgetve, tétován elindult a víztől suhogó ruhában, szortyogó cipőben.

- Most mit picsogsz[1]? - mordult rá Sulyok, újraéledő indulattal. - Nem is örülsz, hogy elmehetsz?

- A puska... - fulladt szívből jövő zokogásba a fiú hangja. - A bátyámé! Agyonver, ha megtudja, hogy kiloptam a helyéről...

Egy ideig nézte nehéz, vonszolódó lépteit, majd utánakiáltott: - Várj, az istenedet! Nesze a puskád, de még egyszer így meg ne lássalak! Ha pedig vadászni akarsz, kezdetnek szegődj be hajtónak valamelyik becsületes vadász mellé! Járnak innen, a benei részről többen is: a tápboltos Kohári, vagy Szuda, az autószerelő... Hanem most már igyekezz hazafelé, mer' a végén még meg is betegszel!

Ősszel, az évadnyitó fácánvadászaton új hajtót látott az idős Barna mérnök mellett ácsorogni: a Sóstónál rajtakapott légpuskás gyerekre ismert benne.

- Jól van, öcsém! - veregette hátba barátságosan a bemutatkozáskor. - Így kell ezt elkezdeni: a sokat próbált öregektől lehet ellesni a vadászat csínját-bínját!

- Azt szeretném kérni... Barna Gyurka bácsi csak elhozott, de én leginkább Gergely bácsi mellett szeretnék menni!

- Hát én is olyan vénembernek nézek ki, mint a mérnök úr, te pupák? - nevette el magát a vadőr.

*

Öreg Sulyok Gergő tekintetét neveltjének, Bokály Péternek a szeme tartja fogva: ugyanazzal a néma esdekléssel könyörög a hallgatásért, mint annakidején csuromvizes gyerekként, a csotrogány légpuskáért... Az egyik fiatal "nimród" elunja a várakozást: - Mi van, tatám, nincs folytatás?

- Nincs... Azazhogy lenne, - legyint lemondóan az ünnepelt - csak énbelém már nem Szamorodnit kéne töltögetni, hanem Kavintont[2]!

Hirtelenjében arról kezd mesélni, szégyenszemre miképpen csinált belőle egy alkalommal orvvadászt a káprázat. Az ám a különleges, és tanulságos emlék!

[1] Picsog: szipog, csendesen sír (tájszó)

[2] Cavinton: gyógyszer, memóriajavító (is)

Császár József

A székely és az ördög

Történt vagy száz éve, legalábbis régen,
ükapám bandukolt hazafelé, télen.

Katona volt eddig, obsitját megkapta,
obsit volt mindene, meg a ruha, rajta.

Igaz, hogy huszár volt, de lovat nem kapott,
úgysem tudna venni lovának abrakot.

Elbocsájtó levelét magához vette,
a kardját és lovát hagyta a seregbe'.

Sehol sem volt az út, csak amit taposott,
az is lehet, hogy volt, a hótól nem látszott.

Így hát toronyiránt átszelte a mezőt,
majd fákat kerülve, a szép kerekerdőt.

Azt tudta, nehéz lesz, majdcsak átjut rajta,
azt, hogy mi vár ott rá, bizony nem gondolta.

Az erdő közepén vártorony, várárok;
vajon kik lakhatják? Sárkányok? Zsiványok?

Meglapult a hóban, a tájat szemlélte,
az Isten hidege közben majd megvette.

Figyelt, nagyon figyelt, de nem mozdult semmi,
úgy látszik, a várat csak nem lakja senki.

Elindult befelé, de hirtelen megállt:
az egyik kéményből némi füst szálldogált.

Gondolta, bemegyek, rosszabb már nem lehet,
úgysem nagyon bírom ezt a vad hideget.

Belépett a várba, és ez lett a veszte,
mert két ördögfajzat azonnal meglepte.

Oly gyorsan elfogták, még csak fel sem eszmélt,
rögtön a főördög elébe cipelték.

A főördög öntelt, azt hitte, hogy ravasz,
eljárt már fölötte vagy háromszáz tavasz.

Hozzá képest Bence még kölyöknek hatott,
alig töltötte be ő a harminchatot.

Fineszes az ördög, szabadságot ígért,
a most teljesített három kívánságért.

Nem mondhatja senki, hogy gonosz, számító,
tudta, amit kíván, úgysem megoldható.

Első kívánságom: gyújts akkora tüzet,
melynek bekormozza a füstje az eget.

Átgondolta Bence ezt a kívánságot,
és a főördögön azonnal átlátott.

Ravasz székely volt ő, egy igazi góbé,
fiatal korában igazán nagy kópé.

Szólt a főördöghöz: legjobb, ha azt teszem,
hogy kívánságaidat szó szerint veszem.

Amint számított rá, a csele sikerült,
a főördög saját csapdájába került.

Azonnal rávágta, "ez csak természetes,
ahogy én kimondom, te azt úgy megteszed".

A főördög örült, dörzsölte tenyerét,
kívánsága túlnövi Bence erejét.

Ekkor szólott Bence: a vár piacára,
amit most felsorol, halmozzák egymásra,
rakjanak kupacba kukoricaszárat,
napraforgókórót és kiszáradt nádat.

Alapja legyen kör, legyen százarasznyi,
magassága pedig vagy harmincszor annyi.

Ha ez mind elkészül, a tüzet meggyújtom,
a felhőkön kiül a fekete korom.

Tudta a főördög, hogy csapdába esett,
ugrasztotta rögtön az ördögsereget.

Hét nap az ördögök semmit sem aludtak,
csak rakták a boglyát, nem ettek, nem ittak.

Készen állt a nagy mű, Bence következett,
kandallóból hozta az izzó faszenet.

Ígérete szerint lángra lobbantotta,
a tűznek a lángja az eget nyaldosta.

Hét nap és hét éjjel kormozta az eget,
nap sem sütötte át a sötét felleget.

Mikor a főördög a sok hamut látta,
azonnal elmondta, mi a kívánsága.

A nagy piacteret tegye máris rendbe,
oly tiszta legyen, mint soha az életbe'.

Bence gondolkodott, majd az égre nézett,
a rendcsináláshoz máris hozzákezdett.

Kiszakadt az égen a fekete felhő,
piactérre zúdult a rengeteg eső.

Három hétig aztán egyfolytában esett,
patyolattisztára mosta a nagy teret.

A rengeteg víz csak hömpölygött lefele,
a sok hamut mind az alsóvárba vitte.

A főördög tudta, mekkora nagy a kár,
és nem használható most már az alsóvár.

Kénytelen volt azt is tudomásul venni:
furfangos székellyel nem jó ujjat húzni.

Hívatta is Bencét mindjárt a főördög,
harmadik kívánság, amit veled közlök:
mindkettőnknek van itt a földön elég hely,
osszuk fel, hogy hol él az ördög, a székely.

Leköltözünk mi a pokol világába,
az utunk így biztos, nem akad egymásba.

A rászedett róka

Élt egyszer egy kicsi kacsa:
volt fején egy kis pamacsa.

Mikor még alig totyogott,
kicsúfolták a pamacsot.

A kiskacsa bánatába'
elindult a nagyvilágba,
udvar végében pocsolya,
toccsan egyet utoljára,
sáros lett tetőtől-talpig,
pihe tolla már nem fénylik.

Kibújt a kerítéslyukon,
jaj, Istenem, ez borzalom,
egy rókába belebotlott,
aki a mezőn bóklászott.

Szólt a róka: "kicsi kacsa,
te leszel ma a vacsora."

Szegény apró kicsi kacsa,
estére felfal a róka.

Bátran szólt a kicsi kacsa,
kinek fején volt pamacsa:
"vörös róka, már tudhatod,
megfekszi a sár a gyomrod.

Piszkos vagyok, sáros vagyok,
a kék tóban megmosdhatok."

Belátta a ravasz róka,
igazat beszél a kacsa.

Így érkeztek a tópartra,
a kiskacsa bánatára.

Gondolta a kicsi kacsa,
a sírásnak semmi haszna,
ekkor ő a tóba huppant,
víz körötte szerteloccsant.

Mikor a róka feleszmélt,
nézhette a kacsa helyét.

A sün szalmakalapja

Sétál egy sün az erdőben,
szalmakalappal a fején.

Sétapálca a kezében,
színarany gombbal a végén.

Repdesnek a szitakötők
éppen a sün feje körül,
majd kedvesen köszönnek ők,
s hirtelen mind tovarepül.

Halad tovább fütyörészve,
a kerek nap is ránevet.

Szíve, lelke dallal telve,
az élete szebb nem lehet.

Megtorpant a kicsi állat,
a fák közül sírást hallott,
nézegette a sok ágat -
talán látja, ki zokog ott.

Egy vörösbegy ült az ágon,
folytak szeméből a könnyek.

A sün megsajnálta nagyon,
megkérdezte: segíthetek?

A kismadár csak zokogott,
majd hüppögve és szipogva
- előbb kicsit vonakodott -,
aztán bánatát elmondta:

Fészkem leverte a vihar,
hol rakjam le tojásaim?

Ha nem készülök el hamar
nem lesznek majd fiókáim.

A kis sün is búnak esett,
fájt a kismadár bánata.

Gondolkodott, mit is tegyen,
bárcsak segíteni tudna.

Fejét nem törte hiába,
legalábbis ő úgy vélte,
hogy a kicsi kalapjába
sok kis tojás csak elférne?

Megörült a pici madár,
a kalapot elfogadta -
hiszen éppen ideje már,
tojásait, hogy lerakja.

Sétál a sün az erdőben,
nincs szalmakalap a fején.

Örömében bukfencet vet -
egy igazi vidám legény.

KOLARICS ZOLTÁN

CSJK lelkigyakorlat, ( Varga László atya)

A SZERETET

FERENCZI JÓZSEF

Lesz-e még?

Ki lesz majd, ki erre jár,

s jó szívébe belezár,

hogyha létem porrá hull,

s nem kap több fényt forrásul?

Ha csónakom léket kap,

s elmerülne majd egy nap,

ki lesz még, ki engem lát,

majd a partra ki visz át?

Ha ágyam lesz a halál,

ki lesz az, ki rám talál,

s kezem fogja, nem ereszt,

míg hátamon a kereszt.

De addig is, lesz-e még

fejem fölött szép az ég?

Arcom sápadt, bús komoly,

lesz-e rajta még mosoly?

Lesz-e még, ki erre jár,

s házam előtt engem vár?

Lesz-e még sok, édes csók,

keserűek s néha jók?

T. Tamás Ferenc

Kávézó

Melengetően szép napsütéses tavaszi nap volt, amikor megismerkedtünk. Rajtad egy könnyű szoknya volt és kis virágmintás póló. A szőkésbarna hajadon áttetsző nap glóriát rajzolt fejed köré: egy szempillantás alatt beléd estem és nem tudtam levenni szememet Rólad. Rád nézve láttam szemedben a bánat okozta könnycseppeket és nem tudtam megállni, hogy ne szólítsalak meg. Te elmondtad, hogy éppen most szakítottál kedveseddel és most nagyon bánatos vagy. Senkit sem akarsz látni, pláne nem egy pasast, mint én. Ennek ellenére mégis szóba elegyedtünk.

Hamarosan leültünk a sarki kávézó egy csendes kis sarkába és Te elmeséltél mindent nekem. Azt, hogy csaknem fél éve voltatok együtt és Neked csak ő létezett. Életed minden percében csak rá gondoltál. Gondolatban vele aludtál; ábrándjaidban mellette ébredtél. Imádtad, ahogy az ajkatok összeér és számodra megszűnt az idő, amikor ő átölelt. Számodra ő volt a boldogság!

Meg mertem kérdezni, hogy akkor miért sírsz? Miért szakítottatok? Te csak zokogtál, én pedig eleinte nem értettem egy szavadat sem. Aztán lassan csak összeraktam, hogy alig pár perce láttad őt egy másik lánnyal ölelkezve-csókolózva, ráadásul a keze a lány pólója alatt volt. És ő volt, ez a csalfa, szemét pasas! De Te összeszedted bátorságodat, odamentél hozzájuk és kérdőre akartad vonni, de egy szó sem jött a nyelvedre. Erre jött a másik lány megsemmisítő mondata:

Ugye tudod, hogy milyen csodás szerető?! Egész éjjel nem tudtunk betelni egymással!

Ő soha nem erőltette a szeretkezést, hiszen Te féltél tőle. Most meg egyszerűen megcsalt egy ócska, agyonfestett ribanccal.

Itt ültél előttem kisírt szemekkel, romokban lévő önbizalommal és Nekem, egy vadidegennek kiöntötted a lelked. Én óvatosan megfogtam a kezed, hogy megvigasztaljalak, de ez Neked fel sem tűnt. Aztán hirtelen rám néztél és megkérdezted, hogy ki is vagyok én voltaképpen - bár a válaszomra oda sem figyeltél. Nem láttam a szemedet és nem éreztem rajtam a tekintetedet. Így csak ültem némán és a kezedet fogtam vigasztalásul. A közénk telepedett csendet az utcán üvöltő mentő szirénája szaggatta szerteszét meg egy rendőrautó csikorgó fékezése. Ijedten rám néztél. Szemedben láttam a rémületet.

A kis kávézóba csendben bejöttek a rendőrök. Valamit kérdeztek a pincértől, aki a mi asztalunk felé mutatott. Odajöttek a rendőrök. Letartóztattak Téged gyilkosság megalapozott gyanúja miatt. Te lökted neki teljes erővel az éppen akkor felújított épület sarkának. Ő meg olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét szétzúzta egy járdakő.

A sarkon ott feküdt az "ócska, agyonfestett ribanc".

Rossz vér

Apád egy senki volt,

Anyád pedig eldobott.

A kóter neveltetett,

Ahol sose kaptál szeretetet.

Rossz vér dübörög benned

És nincs mit ellene tenned.

Szeretetről csak hírből hallottál,

A gonoszságért soha meg nem bocsájtottál.

Pofonok közt teltek az évek,

Sokszor csak verés volt az ebéded.

Rossz vér dübörög benned

És nincs mit ellene tenned.

Alig múltál tizennyolc,

Mikor mondták: innen takarodj!

Senkid sincsen, semmid sincsen

A rajtad lévő ruha az egyetlen kincsed.

Rossz vér dübörög benned

És nincs mit ellene tenned.

Csavargó lettél egy senkiért

Állandóan küzdesz a semmiért.

Folyton-folyvást hajszol a rossz véred

Mert senki sem tesz semmit teérted.

Rossz vér dübörög benned

És nincs mit ellene tenned.

Bűnöző lettél, nem véletlen

Hajt a rossz véred egész életedben.

Szádban a csikk már rég kialudt

A reményed vele együtt elmúlt.

Rossz vér dübörög benned

És nincs mit ellene tenned.

Ám egyszer találtál egy utcavirágot,

Ki megváltotta az egész világod.

Ő cseppnyi reményt adott neked

És legfőképpen szeretetet.

Ám a rossz vér dübörög benned

De talán van mit ellene tenned.

SUBA PATRÍCIA

Bálint nap

Fáradtan keltem reggel, mint aki semmit nem aludt az éjjel. Kávémat teljesen magamba roskadva fogyasztottam el. A február 14-e fájdalmasabb napnak számított a többinél. Legszívesebben a takaró alatt maradtam volna. Nem tehettem. Az emlékezés napja volt ez, mikor szándékosan idéztem fel, minden fájdalmamat, amit az év többi napján erőszakkal temettem el magamban. Szomorúan indultam a virágboltba. Szerelmespárok andalogtak kézen fogva körülöttem. Vörös rózsacsokorral és ajándékokkal megpakolt emberek siettek el mellettem. Ködfátyolon át hallgattam zsibongásukat. Féltékenyen figyeltem, édesen egymásnak szóló szerelmes zsongásukat. Nem bírtam mások boldogságát tovább nézni magam körül. Emlékeimbe mélyedtem, és lassan haladtam a zsúfolt utcán. A szerelmesek ünnepe, gondoltam fájdalmasan. A sors fintora, hogy életem párját is Bálintnak hívták. Számomra megszűnt a szerelem. Öt szál fehér rózsával emlékeztem kapcsolatunkra. Minden együtt eltöltött évért egy szál rózsa. Nem tudtam elfelejteni őt. Számomra tökéletes volt. Válaszokat kerestem, hogy mit kellet volna máshogy csinálnom.

Beléptem a virágüzletbe. A virágok illata az erdőben töltött kempingezéseket idézte fel bennem. Nevetések és szerelmes ölelések között tett kirándulások képei bukkantak fel előttem. Könnyezve léptem ki, kezemben a szép csokorral. Egy autó haladt el gyorsan mellettem. Megriadtam. Eszembe jutott a két évvel ezelőtti délután. Férjemmel sétálni indultunk. Élveztük, ahogy a Nap melegítette arcunkat. A semmiből került elő az autó, amely elsodorta páromat mellőlem. Nem emlékszem mi történt utána. A szirénák visítása egybefolyt a saját sikításommal, mely akkor maradt csak abba, mikor az orvos nyugtatót adott.

Áthaladva a hatalmas kapun, a kerítésen végigfutó borostyán ismerősként üdvözölt. Egyedül voltam, ahogy végigmentem a kockaköves úton. Cipőm hangos kopogása visszhangzott a fejemben. A fák között cikázó szél, mintha vigasztalni próbált volna. Eleredt az eső és könnyeimmel egybeforrva folyt végig az arcomon. Egy férfi csatlakozott hozzám, ahogy megérkeztem a fehér téglákból kirakott épülethez. Szomorúan nézett. A fejét csóválta, ahogy látta összetört tekintetemet.

- Talán jobb lenne, ha nem jönne többet még ilyenkor sem - mondta halkan majd bekísért az ajtón.

Férjem a tévé előtt ült. Mikor meglátott kezemben a virágokkal, szégyenlősen kérdezte:

- Én kapom?

Átnyújtottam neki a csokrot, legszívesebben átöleltem volna. A fájdalom lebénított. Próbáltam arra figyelni, hogy ne kapkodjam a levegőt és ne ájuljak el. Szinte semmit nem változott az évek alatt. Boldogan mesélte mit látott a tévében. Hirtelen komolyan nézett rám.

- Olyan ismerős vagy...

Reménység ömlött végig rajtam, mintha egy nagy kő gördült volna le a szívemről. Legszívesebben világgá kiáltottam volna, hogy a férjem emlékei visszatértek. Elmúlt a rémálom, amely a baleset óta kísértett. Bálint már nem csak az elmúlt öt percre emlékszik, hanem rám is. Hatalmas mosollyal néztem a mellettem álló orvosra. Sajnálattal nézett vissza. Válaszolni akartam a férjemnek, még több emléket előcsalni belőle. Ám ő megelőzött, szégyenlősen nézett a kezében tartott csokorra:

- Én kapom?

Akai Katalin

Hóvirág

Csillogó tócsa, szürke idő,

Élni sincs kedvem, fáj a hideg.

Izzadó oszlop kopott cipő,

Gomolygó felhők, pára libeg.

Cuppanó cipőm sárba tipor,

Sietne haza, vinne hozzád,

Rozsdás kilincs markomba simul,

Kósza fénysugár világít rám.

Reggel, kertünkben hóvirág nyílik,

Illata mámoros tavaszt ígér.

Napsugár kúszik, ontja a fényét,

Vízcsepp csillog, az ágak hegyén.

Ujjaim mohón tépték a tavaszt,

Lássa mielőbb csillogó szemed,

Éled a természet, virágot áraszt,

Lelkünk megújul, telet temet.

Kíváncsi napfény, meleg sugára,

Benézett izzadt takaród alá,

Megcsiklandozta sápadt orcádat,

S a hóvirág láttán meggyógyultál.

A legnagyobb kincs

Szemüveges, szőke kislány bandukolt az út szélén, egyik copfjából hiányzott a masni, míg a másikban fehéren kókadozott. Sápadt arcáról a szeplők szinte le akartak ugrani, úgy virítottak. Kopott, magas szárú fűzős cipőjéből vékony virgácsokként bújtak elő pamutharisnyás lábai, hogy aztán eltűnjenek sötétkék szoknyája alatt.

Verőfényes tavaszi nap volt, az árokparton virágok nyíltak, de ő nem figyelt rájuk. Máskor szedett volna egy kis csokrot édesanyjának.

Bőszen rugdosta a kavicsokat útközben, valahol ki kellett adnia haragját magából. Hátán nagy iskolatáskát cipelt, - vagy talán a táska vitte őt, - hiszen magassága, és testsúlya jócskán elmaradt a többi első osztályosétól. Lassan haladt, hogy minél később érjen haza, mert tudta, hogy a hiányzó masniért, és a térdénél jó nagy lyukon szellőző harisnyáért nem fogják otthon megdicsérni, az intőről már nem is beszélve.

Vacak egy nap volt!

Akárcsak a legtöbb ősz óta, amióta iskolába jár. Pedig alig várta, hogy mehessen suliba, - még a doktor bácsinak is megígérte, hogy nem lesz olyan válogatós, megeszi, amit kap, és nem lesz sokat beteg, - csak engedje iskolába menni.

Néhány rossz fiú az osztályban őt szemelte ki, állandóan bántották, rugdosták, még az uzsonnáját is elvették. Az utóbbit annyira nem bánta, nem szeretett enni, így legalább nem kellett haza vinni, és újabb dorgálásokat kapni érte.

A szünetben ismét rátámadtak, lökdösték és elgáncsolták. A masni elveszett a hajából, és az új harisnyája is kiszakadt.

-Na, mi van már? Megint itatod az egereket? - csúfolták, amikor sírva fakadt.

-Hagyjatok békén, szólok a tanító néninek! - kiabálta, miközben szemüvegét kereste a földön.

-Menj csak, úgy sem hiszi el! Nem látta senki, igaz?

Ráadásul olvasás órán berepült valami az osztályba és pont az orrára szállt. Panni elzavarta, de Klári néni pont akkor nézett oda, és intőt adott neki.

Óra alatt legyeket kergetett, ezért megintem! - Írta az ellenőrzőbe, és az ő magyarázatát meg sem hallgatta. Rászólt, hogy most már maradjon nyugton, mert kizavarja az osztályból.

A tanító néninek is rossz kedve volt miatta. Szünetben, az egyik tanár bácsival beszélgetett, ezért nem vette észre, amikor a fiúk lökdösték, és rugdosták Pannit. Bezzeg az igazgató bácsi, aki éppen arra járt, észrevette mi történik, rendet csinált, a fiúkat magához rendelte az irodájába, és a tanító nénit csúnyán megszidta.

Most, hazafelé vánszorogva azon gondolkodott, hogy mindjárt itt van az "Anyák napja". Vajon mit tudna adni anyukájának?

Most született neki egy új, sokkal szebb kislánya, annak még szeplője sincsen. Vele, meg a húgával, már alig foglalkozik az édesanyja. Lehet, hogy el kellene menni világgá, és akkor megoldódna minden. Vagy esetleg meghalni, mint a nővére előző évben. Akkor már vele sem kellene többet mérgelődniük, és ő utána is annyit sírna az anyukája. Ezt az ötletet elvetette, mert nem szerette volna, hogy szomorú legyen a mamája. Arra gondolt, hogy valószínűleg keservesen sírna utána, mert régen nagyon szerette őt. Talán még most is, csak mindig fáradt, mert a kisbaba egész éjjel bömböl, és nem hagyja aludni a családot.

Ekkor eszébe jutott az a "Vegyes iparcikk és ajándék üzlet", amely mellett mindennap elment, és a kirakatában lévő sok szép pohár és porcelán, színes könyvek, csillogó töltőtollak, füzetek és csecsebecsék.

Ott biztosan találna valamit, amivel örömet szerezhetne az anyukájának. A múltkor is bementek együtt, anyu beszélgetett a boltos nénivel, és nagyon nézegetett egy gyönyörű, picike porcelán vázát, hogy az milyen jó lenne hóvirágnak, meg ibolyának.

Igen ám! De neki nincs pénze, hogy bármit is vehessen. Ezen törte a fejét, amikor odaért a csillogó üvegű üzlethez.

Ági néni, a bolt tulajdonosa a járdát söpörte, és már messziről látta, hogy valami nincs rendben. Mindig figyelte a kislányt, amikor jött iskolából, mert Panni anyukája megkérte rá. Többször elzavarta a csöppséget kergető fiúkat is, és szinte mindig beszélgetett vele, ha éppen ráért.

-Mi a baj, miért lógatod az orrod ezen a szép tavaszi napon? - kérdezte, és megsimogatta Panni gondterhelt arcát.

-Hát tetszik látni! A harisnyám kiszakadt, a masnim elveszett, és még intőt is kaptam, pedig nem voltam hibás, anyák napjára sem tudok adni semmit édesanyámnak, és az anyukám megint szomorú és mérges lesz miattam. Hadarta a kislány egy szuszra, és zokogva az asszony kék munka köpenyéhez simult.

-Nos, lássuk csak sorban a bajokat, hátha kitalálunk valamit. De először hagyd abba a sírást, mert így nem tudok gondolkodni!

-Rendben van, hüppögte Panni, és reménykedve fordította könnyes arcát Ági néni felé.

Először vedd le azt a szakadt harisnyát! Amíg elmeséled az intőt, meg a többit, megstoppolom. Tudod, szenzációsan tudok zoknit, meg harisnyát stoppolni! Lehet, hogy észre sem veszi anyukád, vagy ha igen, nem neki kell megtenni. Tudom, hogy a babától most nem sok ideje van. Benn a boltban még duruzsolt a kályha, mellé ültette a kislányt, aki lábát lógázva mesélte el, az aznapi szörnyűségeket.

A szalag miatt se bánkódj, itt vásárolta édesanyád nálam, van még belőle. Az árát meg majd ledolgozod. - Kacsintott a kislányra, és letörölgette maszatos arcát.

Köszönöm szépen! Szaladt fülig Panna mosolya, de azután elkomolyodott. Nagyon szeretném. De mit tudnék én dolgozni, hiszen a pultot sem érem fel?

Azt találtam ki stoppolás közben, hogy épp ma ültettem ki az árvácskákat, és egyéb virágokat a bolt elé, és milyen jó lenne, ha lenne valaki, aki meglocsolná őket mindennap, akkor is, ha nem vagyok nyitva. Van is hozzá, egy neked való kis locsoló kannám, mit szólsz hozzá?

Szívesen segítek szalag nélkül is Ági néninek, de ez tényleg jó lenne!

Arra gondoltam, hogy a múltkor anyukádnak tetszett ez a kis váza. A locsolásért cserébe azt is neked adom. Jó lesz anyák napjára, örülni fog neki! Így mind a ketten jól járunk. Áll az alku? - tartotta tenyerét Panni elé, aki boldogan belecsapott.

Az intőnek nem fognak örülni, de ismerem a szüleidet, végig fognak hallgatni, és nem lesz nagy baj belőle. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy az igazgató bácsi úgy elhúzta a fiúk nótáját, hogy nem fognak többé bántani. Talán a tanító nénid is átgondolja holnapig a dolgokat, és megenyhül feléd. Nos, meg van oldva minden?

Nagyon örülök, Ági néni egy angyal! Most már boldogan megyek haza! Köszönöm szépen, így legalább többször tudunk beszélgetni! Hol van az a kis kanna? Meglocsolhatnám a virágokat már ma is?

Aranyos vagy Pannikám, de már meglocsoltam őket, holnap rád fognak várni a virágok, és én is. Most pedig adj egy puszit, és siess haza! Anyukád biztosan aggódik miattad.

-Csókolom Ági néni, és köszönök mindent!

Otthon szeretettel, megértéssel fogadták, és nem dorgálták meg az intőért sem, miután elmondta a történetét. Hittek neki, és ez többet jelentett számára, mint máskor a dicséret. Tökéletesen meggyőzte őt, hogy szülei ugyanúgy szeretik, mint régen.

Anyák napjáig, még sok nap volt hátra, alig bírta cserfes szájában megtartani a titkot, a meglepetést, hogy ki ne kotyogja. Végre eljött a nagy nap! Az iskolai ünnepély után, amikor hazaértek, Panni irulva-pirulva felköszöntötte édesanyját egy verssel, és odaadta a picike porcelán vázát, melybe egy nagy csokor ibolyát tett.

Anyukája könnyek között puszilgatta csöppnyi kislányát, és nagyon örült az ajándéknak. Később elmondta, hogy tudott a vállalt "munkáról", - Ági néni megbeszélte vele, - és nagyon büszke rá, hogy ilyen szorgalmas gyermeke van.

Azt is mondta: Nagyon fontos megtanulni, hogy mindenért becsületesen meg kell dolgozni, mert akkor saját magunkat is többre becsüljük, és mások is jobban értékelnek bennünket.

Így történt, hogy Panni túlélte az első évet az iskolában, és már szeretett suliba menni, mert a nagyfiúk nem bántották. A tanító néni is megkedvelte a kislányt, mert szorgalmas, és szófogadó diák volt. Ági néninek mindig szépek voltak a bolt előtt a virágai, ameddig Panniék ott laktak a közelben.

Panninak, egész életében az ibolya, és az anyák napja jelentette a tavaszt és megújulást. A becsületesség pedig a legnagyobb kincset, amit Édesanyjától útravalónak kapott.

Sáfrány-Tóth Kata

A tükör szembogara

A mobil fülesét fülébe téve Lilla berohan a fürdőszobába, hogy szemet rajzoljon magának az átdolgozott, hosszú éjszaka után. Gyors logisztikával két mondatban lebeszéli, ki hozza el kisfiát délután az oviból, és pénztárcája után nyúl, hogy a bejárónőnek kitegye a heti munkabért. Férje épp külföldön tárgyal, ilyenkor neki kell egyedül szervezni a család ügyes-bajos dolgait.

Belehuppan a fésülködőasztal előtti tonettszékbe, ujjával sebtiben megsimítja a nagymamája által horgolt kis asztalterítőt. A klasszikus, elegáns fürdőszoba sarkába állított közel százéves, froncsorozásra vágyó, homályos felületű tükörben Lilla nap mint nap szembenéz önmagával. Csak két perc smink, pont annyira elég, míg lefő a kávé. Bronzszínű szemhéjpúdert választ, szereti az ősz színeit. A függöny lebben, a napsugár és az őszi szél csendesen lopózik be a fürdőszobába. Az emlékek váratlanul szállják meg, és Lilla enged a varázsnak. Játszanak a tükrön a színek, a kávé illatába az otelló finomsága vegyül, kisfia kinti kacaja egybeolvad a szüreti dalokkal. Foszlányok a tükör által: guruló szőlőszemek, macskanyávogás, susogó tengeriszár, fekete barázdált arc, meleg ölelés. A színek üdék, az illatok teltek, a személyek élők. Benépesítik a tükröt. Először Ida mama sejtelmes alakja lengi be az üvegdarabot. Őt követik a családtagok, majd a szüreti kavalkád. A tükör régvolt történetet mesél. Lilla néz, néz a tükörbe, és újraéli a negyven éves történetet:

Ida mama lucullusi étket készít: a zöldségben, húsban, saját maga által gyúrt és tekert csigatésztával gazdag húslevest, töltött káposztát, töltött húsokat, százféle ízletes süteményt. A porta valósággal illatozik szorgos keze munkájától. Már minden készen áll a szüretre: a család férfitagjai gondosan kitisztították a prést, előkészítették a puffertartályt, az udvaron jellegzetes karmozdulatokkal kimosták a hordókat. Férfiasan egyszerre felhúzzák a kajszibarack ízű házi pálinkát, és kezükben, lábukban már bizsereg a munka vágya. Az egymást rég nem látott lányok, asszonyok a konyhában csevegve szorgoskodnak. A gyerekek álmosan nyújtózkodnak, és izgatottan várják az aszúsodás miatt lassan már megmazsolásodott szőlők látványát, a kerti hancúrozást, fára mászást, és az esti must ízét. A bőséges reggeli után, amikor a nap melege kezdi felmelegíteni a földet, Ida mama útnak indítja családját. Ő otthon marad, hogy legyen, ki hazavárja őket.

De hiányoznak azok a régmúlt szüretek! - sóhajt fel Lilla a nem mindennapi életképet látva. Ida mamától lehetett tanulni: az ország számos helyéről a szüreti hétvégére a kis nyírségi városba összegyűlt többgenerációs családot ő tartotta össze jókedvvel, szeretettel. Jellegzetes galambfehér haja fogadalomból ért derekáig, és volt kontyba feltűzve - a család idős férfitagjainak háborúból való hazatértének köszönhetően. A békeidőkben különösen módosan élő Ida mama testi-lelki tartása árulkodott nemesi származásáról, egyenes tartásáról. Ezt az értékrendet adta át gyermekeinek, unokáinak, és ennek fényében szervezte meg minden évben a szőlőszüretet - idézték fel benne az emlékeket a gyorsan felvillanó mozaikkockák. Lilla homályos szemekkel szemlélte a tükröt, benne a múltat. A függöny lebbenése újabb játékképet varázsolt az üvegre:

-Cirmosz cica jaj, hova lett a vaj? - csalogatja énekével a szőlősben sündörgő szőrcsomót a kétéves, hosszú szőke hajú, piros kabátos, maszatos kezű kislány. Még túl kicsi a szőlőszürethez. Eddig a vén diófa alatt ücsörgött, és földből, szőlőszemekből, dióból dióvárat épített idősebb unokatestvéreivel. Kezében egy kis szelet vajaskenyér. Ezt fiatal édesanyja kente neki sebtiben, aki aztán jókedvűen sietett vissza kezében kék vödrét lóbálva a megkezdett szőlősorba. A domb megtelik a sorokból egymásnak hangosan átkiáltó emberek hangjával, a mozduló vödrök csörrenésével, a szőlőtőkéket tövüktől megszabadító bicskák nyisszantásával. A meg-megálló idősebbek betelnek a dombtető adta látvány varázsával, melyből kitűnik a távoli fehérre meszelt történelmi múltú templom fiastyúkjával.

Az októberi déli harangzúgásban a cica után totyogó kislány pillanatok alatt tűnik el a szüretelő család szeme elől. Az illatos szőlőtőkék és a tekintélyes diófa ágai hiába integetnek vészjóslóan, a kislány követi a kis cirmost, aki bevezeti a szőlős melletti, égig érő zizegő óriások földjére. Nem bántják vörösessárga buzogányukkal, éles zöld kardjukkal, de nem eresztik karjukból a kislányt. Lecsücsül a nyirkos rengetegben, és vajaskenyerét szorongatva félelmében felkiált: -Anyuci! Apuci! Fölnéz az égre. Az óriások száradó karjukkal összecsapnak feje felett a feltámadó szélben, amikor nyávogva ismét megjelenik a cica, mintha az ég küldte volna. Kivezeti a labirintusból.

Lilla szeme mosolygott amint kívülről látta gyámoltalan önmagát és az ijesztőnek tűnő kukoricást. Szinte érzi a kezében szorongatott morzsát és a nedves földet, amire kétségbeesésében huppant le. Az emlékképek tovább sodorták a múltban. Kint beborult, és a tükörben sötét folt jelent meg.

A sovány, töpörödött, rongyos, ijesztően barázdált arcú Erzsi cigány az árokparton pipázik, és csombékot köt óriási puttonyára, amikor a semmiből felbukkan a kertek alatt tipegő kislány. Erzsi gyakran megfordult Idus nagyinál a belvárosban, aki olykor ház körüli teendőkkel bízta meg a becsületes cigányasszonyt. Ismerte Idus unokáit, és felismerte a sírástól maszatos arcú Lillát. Vén térdeire nehezedve feltápászkodik, egy lendülettel hátára dobja puttonyát, három számmal nagyobb kitaposott, fűző nélküli cipőjében odacsoszog a kislányhoz, nagyot krákogva szó nélkül megragadja hideg, pufók kezét, és hazaviszi. Ida mama épp az ágyat veti be, dolgos, fehér kezeivel puhára rázza a kacsatolltól dagadó dunnát. Ahogy az ágyra ejti, a dunna szellőjétől szárnyra kel a fésülködőasztal kicsi horgolt terítője. Épp lehajol érte, hogy a helyére igazgassa, amikor nyikordul az ajtó, és a toalettasztal tükrében megpillantja a szobába belépő puttonyos Erzsit. A foteltől akkor még nem látja a kis maszatos arcú Lillát. -Alásszógája, keziccsókolom Idus néni! - köszönti...

Lilla hálatelt szívvel emlékszik vissza a cigányasszonyra, és sosem fogja elfelejteni ráncos kezének tapintását. Az az aszott kezű, jóravaló, becsületes szív mentette meg talán az életét. Most hogy már ő is édesanya, most érzi át szerettei, különösen édesanyja aggodalmát. Kint az udvaron Mofli kutya vakkantása törte meg a csendet. És a tükör újabb fényjátékot mutat.

Éles kiáltás hasít a mustszagú levegőbe: - Hol van Lilla? A rokonság tűvé teszi a présházat, bejárják a környező földeket. Az apa a szomszédokhoz fut. Az unokatestvérek felmásznak a diófa legmagasabb ágára, hátha fentről látszik a kukoricásban a piros kabát. A szél felkapja az avart, már sötétedik. Lilla édesanyja eszeveszetten fut a birtok végébe épített kerekeskúthoz, és néz lefelé farkasszemet a víztükörrel. Riadalmában észre sem veszi a háta mögött álló szelíd puttonyost, aki finoman megérinti a vállát, és füstös hangon így szól hozzá: -Ne ríjjon, kigyelmes szípasszony, hazavittem a kicsikét! Az ídesanyja küldött ide, üzeni, hogy ne aggodalmaskodjon!

Lilla szeme könnybe lábadt. Jól emlékszik hazasiető édesanyja nedves, sápadt arcára, meleg ölelésére, miközben magához szorította. Arra is jól emlékszik, hogy a család abban az évben az összes borosüveg címkéjére a puttonyos Erzsi cigány alakját festette. Egyet megtartottak Lilla esküvőjére.

Az emlékképek, foszlányok csak most ezen a reggelen álltak össze tudatában egész történetté. Érdekes - morfondírozott Lilla -, a kétéves gyermeki önmagam újraélése által mindennapjaim új tartalmat nyernek, feltöltenek energiával, új célokkal.

A sokat látott tükör most is figyel oxidálódott fekete pöttyszemeivel. Mint ahogy csöndben figyelte Ida mama fényűző életét, amikor még naponta járt fodrász hozzá, hogy bubifrizuráját elkészítse a tükör előtt. Aztán figyelte, hogy nő meg az alázatos Ida mama haja derékig, majd hogy őszül meg. Szembenézett a házat hadiszállásnak használó orosz katonák hideg tekintetével, hallotta a puskák ropogását. Látta a hadifogságba hurcolt, majd megtört tekintetű András papa halállal való viaskodását. Látott imára összekulcsolt kezeket, egyenes tartást. Tartást és gerincet.

Lilla örökölte meg Ida mama citromfa fésülködőasztalát. Tudja, hogy a tükörnek van múltja, jelene, és hogy jövője méltó lesz-e a múlthoz, az csakis rajta és családján fog múlni. Lilla a betotyogó kisfiát ölébe ültette, jól összepuszilgatta, és a nosztalgikus emlékek hatására a tükör előtt gyorsgombon megcsörgette édesanyját.

B. MORAVETZ EDITH

VILÁG ZAJÁTÓL TÁVOL

(XVI. szonett)

723.

Bemenekültem zúgó fenyvesekbe.

Csak egyedül vagyok egy körön belül,

béke öleli át fájó lelkemet.

Külvilág vihara végre csendesül.

Megpihentem, itt már nem korbácsolja

fel többé vérem a vad politika.

Hegyi patakba tekintek, ahonnan

kék ég tisztasága ragyog rám vissza.

A természet szépsége gyönyörködtet,

megnyugtat, biztat, új reményre sarkall.

Elém jövőképet -újat- varázsol.

Ha nagyon sűrű a zajongó tömeg,

vedd kezedbe vándorbotodat s hamar

indulj, szakadj el a világ zajától.

****

MERRE JÁR A BOLDOGSÁG

751.

Hú, de nehéz is a

boldogságról írni,

pedig minap látták

éppen erre menni.

Két kis kezecskéjét

anyó s apó fogta,

gyöngyöző kacaját

mindenki hallotta.

Apró lépéseit

egyre szaporázta,

és be nem állt közben

csöpp csacsogó szája.

Ragyogott kék szeme,

repült fürtös haja,

emelte kis fejét

hol jobbra, hol balra.

Záporoztak egyre

a nehéz kérdések,

válaszolni rájuk

kevés volt egy élet.

Mosolyogva néztek

e bájos gyermekre,

tőle lett a szívük

boldogsággal telve.

GRÓF TAMÁS

Az én Balatonom

Sokak szerint ez csak egy tó,
nem mozog úgy, mint egy folyó,
hullámzása megnyugtató
kékes színe vigaszt adó.Vigaszt adhat ifjúnak és vénnek,
menedéket sirálynak és gémnek,
mesélő csobogását szél viszi
jobb ha átéli, aki nem hiszi.Átélheti a páratlan nyugalmat
vagy a páros örömöt, bizalmat,
barátságos, mindenkit hívogat
valóra váltja titkos álmodat.Ám haragjában ő is tombol,
szél korbácsolja, mindent rombol,
napfény éri s megszelídül
haragja is megsemmisül.Sokak szerint ez csak egy tó,
nem adja vissza ezer fotó,
hogy táncol a valóságban,
hold fényében, boldogságban.

Magamba szívom

Beszívom magamba
mélyen az életet,
kitárom karjaim
mélységes élvezet.Szabadon szárnyalva,
kövek fölött lépked,
balerina bennem
a táncoló lélek.Fény árad mindenütt
fellegekbe vágyom,
hol kék a levegő
valóvá lesz álmom.

Fohász

Isten áld meg életem,
Telve lehetőséggel,
Angyal védje éberen,
Tudva eshetőségem.
Balsors, néha belém tép,
Mutatva, mi veszendő,
Megbűnhődtem ezer kép,
Mégis szép a jövendő!Szánd meg Isten életem,
Ha elbuknám vágyaim,
Védő karod öleljen,
Megsegítve álmaim.
Balsors hagyjon faképnél,
Legyen víg az esztendő,
Dicsőséges fényednél,
Örömödben töltendő!

Nem tudok szólni

Nem tudok szólni,
csak süket térbe
szállnak hangjaim,
éhes fülekre
várok, mindaddig
magamba bújva
szótlan kínokkal
harapom ajkaim.
Ostoba ember
bárgyú kérdése
hamis bölcselet
száraz kenyere,
sivár elméjének
színlelő játéka,
sötét alakjának
meddő sikere.
Nem tudok szólni.
Csak süket éterbe
szállnak hangjaim,
éhes fülekre
hiába várva,
magamba bújva
sótlan örömmel
szorítom karjaim.

SZEKERES NÓRA

- Dilemma -

Igen - vagy nem. Lépni vagy sem.

Menni vagy maradni:

karodba szaladni,

vagy ösztönt tagadva

illemet hazudni -

ki dönti el.

Mégse - mégis. Te sem - én is.

Melletted ébredni,

egymásban elveszni;

vagy lopott percekből

álmokat tákolni -

ki dönti el.

Hazudj - mondd el. Kérlelj - add fel.

Veled is félig csak,

ébren is álmatag;

vagy illanó pompába

bábozni magunkat -

döntsük hát el.

- Pásztorórán -

Ösztönlény az ember,

illúziókban pezsgő,

instant-fegyelemmel.

Ha tiszta is a vágy,

lelkeket emelő:

a tettben vált, s

zavartan áll tovább,

mint önző, léha szerető.

Az illúzió játszva int, s

kacagva elszalad.

Csak harsány dráma, könny,

szitok marad - és pár

feszítő gondolat.

S nyugodtabb percekben

néhány kósza emlék

ringatja a szívben

a lüktető elmét, s

mint megfáradt orkán,

az csak szipog, búsong

e kései pásztorórán.

- Esti merengő -

E kései, lázas órán egymagam ülök, s

szívem középső húrján izzok, pendülök:

ritmusára mozdul a pőre est a kádban, s

a bársony csend a néma, rest nagyszobában.

Az utcán két zaj tompán összekoccan,

hangjuk lágyan leng az ereszen, alig moccan - s

amit kiszűr szoba zárt, félszeg ablaka:

félhangokra hullik, és lustán felissza

a feneketlen, tengermély éjszaka.

Mindig várom e kései, nyugodt órát,

mikor az éjbe indul a színes csend-kavalkád, s

a mindentudó, szótlan sötét forgatag

kibújtat bőrömből s szelíden elragad -

míg messze jár minden kimért, józan gondolat.

Ebben a nagy, fekete csöndességben

vetkezik a nappaltól zavaros szívben

az igazság is: leple hull a világosságnak, s

pőrén feszül az egy, tiszta valóságnak - és

fejet hajtok a bölcs öreg éjszakának.

BÁNLAKY LÁSZLÓ

A sárga villamos balladája

A remízben hajnali álmukból álmosan ébrednek

a súlyos acéllábakon guruló villamosok, sárgát,

az áramszedők vezetékhez felcsapódnak, szikrák

mint apró csillagok, életet lehelnek a lomha testbe.

A vezető félig még alvón fordít egyet az indítókaron,

a végállomáson álmukból felijedt férfiak és asszonyok,

arcukon még látszik a lepedő gyűrődése, tolakodnak,

mert kevés az ülőhely, nincs udvariaskodás.

Megy, de igazabban hangzik: zötykölődik a sínen.

mit már rég kellene javítani, nagyokat nyög a féder,

látja a végtelenbe érő két párhuzamost, acélszalagok

pályára kényszerítik, vigasztalan rabszolgasors.

Az élet monotonitása: a végállomásról fordulhat

vissza, ide-oda, mint madzag végén az inga,

egyenesíti görbült derekát a vezető, nyújtózik,

a megállók nevét ma már gép hadarja.

A nap véget ér, úgy mint máskor, a sok ember

fáradtan leül, ha éppen talál szabad helyet,

zötyögnek velük gondjaik, aggodalmaik,

lesz-e holnap is munka, vagy másik sínre kell állni.

Az áramszedőt lehúzzák, a sárga szabadságról álmodik,

sínek nélkül robogna, ahogy a kedve tartja, akár az utasai,

nem tudja: őbennük is él a szabadság vágya, sorsuk igában,

csak egy, mi acél tulajdonuk, a gondolat szabadsága.

A zigóta dala

Amint zigótaként lettem földi parány,

megkövetelhetem az embert megillető

minden jogot. Törvény szerint ugyan lehet,

de erkölcsi értékrendem tiltakozik,

ne nyúljon hozzám senki vaskarommal,

jogosan illet hely az anyaméhben.

Jogom van anyám, az engem burkoló test,

védelmét igénybe venni,

követelhetem, rendesen tápláljanak,

nincsen joga sejtjeimet legyilkolni,

tartóztassa magát az alkoholtól,

s ha mindent betartott, mit orvosi tapasztalat

előír, hím alkotóm tenyerén érezheti szívdobbanásom,

felelőssége terhe alól nem hátrálhat.

Kilenc hónap után, gyarapodásom végéhez ér,

emberré fejlődve e világtól bebocsátást kérek,

és ezen túl már jogos igényem, hogy a társadalom

minden egyes tagja,

önmagához hasonló emberként tiszteljen,

bennem látva az örök változás és megújulás jövőképét.

Kapjak nevet, emberhez méltót,

mely beolvasszon, egyszersmind kiemeljen

az uniformizált tömegből,

s tudassa mindenkivel: itt vagyok, élek!

Török Nándor

Gyöngyeim keresve

Míg a világ beszél én addig ellesem

egy-egy halk morzsáját, mi mázsás szóözön,

ám vágyam koplalva, diszkréten, csendesen

százszor, vagy ezerszer álmomban rám köszön.

Mélázva, motyogva a sarkon kéreget,

a szívem jobb sarkán, jó szóra éhesen,

sóváran bámulva gyanúsan méreget,

földig megalázva meghajol szélesen.

Érzelmes füzérét igazgyöngyeimnek

két marékkal szórnám köténye zsebébe,

de többé nem hiszek lenyelt könnyeimnek,

s felébredve soha nem nézek szemébe.

Gyöngyeim már gyakran szerteszét gurulnak,

s olyankor szívemben végtelen űrt érzek,

tavasszal a fák még virágba borulnak,

hulló szirmaiban nem látszik, hogy vérzek.

Szirmokban térdelek, s gyöngyeim keresve

szitkokkal biztatom alultáplált vágyam,

szavak súlya alatt végül összeesve,

betakargat a csend mindkettőnket lágyan.

Tánc

Zörgő faleveleket táncoltat a szél,

ropják keringve, kifulladásig,

betakarja őket

a nyugalom fehér köntöse,

avar-álmukban mosolyognak,

és én verejtékezve táncolok tovább,

összeszorított, feszes álkapcsokkal.

Tájkép

Langyos, lágy szellő izgatja a fákat,

a harmónia áttetsző lepel,

romos kéményen gólya kelepel,

és pihenni tér lassan, ami fáradt.

Egy elkésett madár fészkére repül,

utolsót kacsint, elmerül a nap,

a szelíd égbolt ékszereket kap

és minden árnyék a helyére kerül.

Tücsökzene szól a zsendülő fűben,

a fázós bokrokat betakarja

a jószívű hold ezüstös karja,

és úgy szeretnék cérna lenni tűben,

mert hallom a földnek fájó sóhaját.

Be kell foltozni rajta minden rést,

minden kis rosszat, minden szenvedést,

ne borzolják a vágy illatos haját.

MAGYAR BOGLÁRKA

Lázálom

37,8

Ma maradok. A világon semmi dolgom nincs, éneklek és lábat lógatok majd itthon, megúszom a törit, megúszom az ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzetet, megúszom a négyütemű fekvőt és a hajnali fáradtságot. Ma maradok.

38,3

Ma alszom. A világon semmi dolgom nincs, fekszek és betakarózok, teát iszok, hagyom, hogy hasson, hogy megnyugtasson. Hagyom, hogy az orvos kiírjon a hétre. Nézem, ahogy a ráncos keze belenyúl a táskába, néhány másodpercre elkalandozok és visszajövök, mikor azt kívánja, hamar épüljek fel. Ma alszom.

38,8

Ma beteg vagyok. A világon semmi dolgom nincs, gyógyulok és gondolkodom, milyen lenne újra a hajnali kelés, a töri és az ánégyzet plusz bénégyzet, talán már el is felejtettek, talán már nem is hiányzom senkinek. Ma beteg vagyok, s ki tudja még, hogy meddig.

39,6

Ma nem tudom, mi vagyok. A világon semmi dolgom nincs, megpróbálok eszméletnél maradni és válaszolni, ha kérdeznek. Nem gondolkodom, milyen lenne a négyütemű, nem tudok gondolkodni, nem bírok teát inni, a fejemen egy vizes törölközővel várok... Nem bírom már sokáig nyitva tartani a szemem. Ma nem tudom, mi vagyok.

40,7

Ma utazom. A világon semmi dolgom nincs, bejárom a világot, Tündérországból a csillagos égbe kalandozok, vállamon egy tarisznyával és hamuba sült pogácsával a kezemben. Olyan lényekkel találkozom, akikről el sem hinnéd már, hogy létezhetnek, de gyakran hazajárok még, amikor érzem a homlokomon a borogatás hűvösségét.

41,5

Ma küzdök. A világon semmi dolgom nincs, ma összefolynak a szavak s összefolynak a színek előttem. Nem hallom, ha megszólítasz, harcolnom kell, mert közeledik a fenevad, érzem, a nyakamban liheg. Jön a sárkány, felébresztettem, a színek elvakítanak, szédülök... nem tudom, hol vagyok. Ma küzdök.

42,7

Ma gyilkolok. A világon semmi dolgom nincs, egy darabka népmese vagyok, a legkisebb királyfi vagyok, ma előhúzom a kardom. A színek vibrálnak, a sárkány is színes, már nyitja a száját, mindjárt rámfújja a tüzes leheletét, de mégsem, visszavonul még, minden kék lesz a hideg törölközőtől, és minden egy csapásra átmelegszik tőlem... Ma gyilkolok.

43,5

Ma sárkányölövé válok. A világon semmi dolgom nincs, csak legyőzni. Ma lesből támadok, megint kezdődik, nem látok már színeket, nem nézek, kihúzom a kardot, mert jön a tűzzel, nagyon forró, éget. Jön elém a sárkány, ma nem használ már a hideg rongy, egyedül kell sárkányt ölni. Felém repül, közeledik, ez az én időm, tartom már a vasat, belenyomom a húsába, felordít, mert megöltem, szíven szúrtam. Az álom lassan szertefoszlik, látom, hogy a sárkány zuhan a mélybe, de valami nem jó, mert én is vele zuhanok.

Ma sárkányölövé váltam. Megsemmisültem.

KÉGL ILDIKÓ

Kalácsba gyúrt elfojtás

A feleség kalácsot sütött. Konstruktívan sütött. Azaz látszólag konstruktívan. Akkor még nem tudta, hogy sütni nemcsak pozitív érzelemmel, az alkotás szándékával lehet, nemcsak azért, hogy együnk. Nem tudta, hogy sütni nemcsak valamiért, de valami ellen, valami helyett is lehet.

A nő tehát sütött. Látszólag konstruktívan. És valóságos profi volt. Már ami a kalácssütést illeti. A tésztagyúrás tudományát még az anyjától leste el. 11 éves is alig volt, már tökéletes kalácsokat készített. Az anyja annyira megtanította neki a tésztagyúrás fortélyait, hogy minden mást elfelejtett megtanítani. De a tésztagyúrás praktikáit kétségtelenül igen becsületesen átörökítette a lányának. Igaz ugyan, hogy ezzel együtt átörökített valami mást is, valami rejtélyesebb tudományt, de - mert maga sem tudta, hogy azt a gyúrással együtt átörökíti - erről közöttük nemigen esett szó.

Amikor a feleség kislányként tésztát dagasztott, mindig arra gondolt, ha egyszer gyerekei lesznek, miket fog sütni nekik. Még maga is gyerek volt, de már az elképzelt gyermekeinek sütött. Mániákusan szeretett sütni és mániákusan vágyott gyerekre. Pontosan négy gyermekre vágyott, három lányra és egy fiúra. Hogy süthessen nekik.

Amikor kislányként a jövőről ábrándozott, lenyűgözően gazdag színpalettával ábrándozott. Elképzelte majdani gyermekei arcát, szemét, haj- és hangszínét, mosolyát és a jelenetet, amikor együtt sütnek. Órákig tudott álmodozni arról, családanyaként miket fog gyógyítani a süteményeivel; ha a kislánya eltörli a kezét kakaós csigát fog neki készíteni, ha kisfiát csúfolják az óvodában, akkor túrós táskát. Diós kalácsot akkor fog sütni, ha rossz jegyet kapnak az iskolában a gyerekek, fahéjasat, ha megfáznak. Szegény lány akkoriban még nem tudhatta, hogy vannak problémák, amelyekre a legfinomabb kalácsok sem hoznak gyógyírt.

Nem tudhatta, hogy nemcsak konstruktívan lehet sütni. Lehet sütni menekülésből is. Süthet egy nő kibeszéletlen problémák, kellemetlen érzések előli menekülésből. Beszélgetések, ölelések ellen. Lehet sütni öntudatlan védekezésből, elhárításból. Lehet a sütés egy kakaós csigába gyúrt elhárító mechanizmus. Az anyja is éppen így sütött: nem valamiért, hanem valami ellen, valami helyett. Szomorú sütés ez, majdnem gyógyíthatatlan. De ezt abban a családban nem tudták, nem akarták tudni a nők.

A feleség kislányként gondtalanul ábrándozott hát leendő gyermekeiről, kalácsairól, de leginkább a sütés misztikus mindenhatóságáról. Ábrándozott egy hatalmas házról is, ahol lakni fognak - ő és a négy gyermeke - egy konstruktív sütésre kiválóan alkalmas konyhával. A kislányból nagylány lett, de a sütésben megtestesült ábrándozás-illúziói hű társként kísérték útján. Volt ezekben az ábrándozás-illúziókban valami egészen furcsa: akármennyire is színesek és árnyalatgazdagok voltak, valahogy sohasem jelent meg bennük férfi. Ennek a kislány persze 11 évesen még nem tulajdonított jelentőséget. Miért is tulajdonított volna? Nem tulajdonított jelentőséget aztán 18 évesen sem, 25 évesen sem. Ezzel a furcsasággal, aprócska hiánnyal ábrándozott ő gyerekről, kalácsról. Egyébként részletgazdagon. Pedig nem volt neki semmiféle averziója a férfiakkal kapcsolatosan, csak hát nem érdekelték annyira mint a kalácsok. A férfivel kapcsolatosan mindössze egyetlen elvárása volt, de egyetlen elvárása azért volt: jó apa legyen. Jött is egy férfi, akiről úgy vélte, jó apa lesz belőle, ezért hozzáment. Az oltár előtt - az élet egyik legszebbnek becézett pillanatában - ők ketten nem tudhatták még, hogy nem egymást keresték. Nem tudták, hogy ők ketten olyan végzetesen másfélék.

Nem tudták, hogy az ilyen ellentétes igények kibékíthetetlen ellentéteket szülnek majd. Van az úgy, hogy élete legszebb napján ront el valamit az ember végérvényesen. Mert az ember időnként ösztönösen becsukja a szemét, nemcsak akkor, ha egy bogár akar belerepülni. Becsukhatja a szemét érdektelenségből, lustaságból, félelemből is. Vagy, mert így tanították.

Veszélyes érzékszerv a szem, mind közül a legveszélyesebb. Könnyen túljár az észen. Különösen akkor, ha nem akar kapcsolatot az aggyal, ha fél továbbítani a látottakat. De mert a szem mégiscsak érzékszerv, meglátja, be is gyűjti ugyan az információt, csak épp cinkosává teszi az idegszálakat, így azok nem hajlandóak továbbítani a látottakat az agynak. Ha a szem nem lenne ilyen csavaros eszű, vagy épp az idegszálak volnának becsületesebbek, az ember képes lenne meglátni egészen nyilvánvaló dolgokat.

Akár olyanokat, mint ennek a férfinek és ennek a nőnek az élettel, házassággal és családdal kapcsolatos merőben eltérő igényei. Azt, hogy a nő apát keresett leendő gyermekeinek, a férfi pedig nőt keresett magának. Hogy a nő apát keresett, akit leendő gyermekei majd szeretni fognak, míg a férfi párt keresett, akit szerethet, és aki majd viszontszereti. Hogy a nő annak reményével állt oltár elé, hogy sok gyerekkel majd boldoggá teheti a férfit. A férfi annak reményével, hogy önmagával boldoggá teheti a nőt. Ezzel a két merőben eltérő igénnyel indultak ők meg közös életük reménytelen útján. Emiatt aztán kétségbeesett bújócska lett a házasságuk: kerestek valamit a másikban, mindhiába. Valamit, ami sohasem volt benne a másikban. Persze az ilyesmit csak azok a kiváltságosok képesek észlelni, akiknek nem ilyen manipulatív a szemük, és kicsivel becsületesebb az idegszáluk. Ők ketten ilyen terén nem voltak kiváltságosak, így házasságuk sokadik évében hatalmas házban ülve, két gyerekkel körülvéve jöttek csak rá arra, hogy azt a valamit, amit olyan vágyakozva keresnek, nem egymástól fogják megkapni. Amikor ezt felismerték, megkeseredtek.

Megkeseredtek, de azért még próbálkoztak: a férfi próbálta szeretni a nőt, akinek a gyúrás lett a szubsztanciája, a nő pedig próbálta szeretni a férfit, mert aprólékosan elképzelt boldogságához hiányzott még két gyerek. Tíz hosszú év után azonban másfajtaságuk nem tudott tovább rejtőzködni. A férfi 3650 javarészt hiábavaló nap után határozta el, ráparancsol az idegszálaira, dolgozzanak rendesen. Azok megijedtek és attól kezdve becsületesen szállították a látott információkat az agynak. És abban a pillanatban, amint az érzékelés zavartalanul végbement, a férfi képessé vált megfogalmazni magának, hogy ezt ő nem akarja így tovább. Idegesítette ez a mindig és minden helyett sütő nő. Neki nem kellenek többé a nő kalácsai. Nem kell neki a nő sem.

"Nem bírom már a sütéseidet" - mondta akkor a férfi. Nem volt a hangjában támadás, csak félreérthetetlen melankólia és elhatározás. Explicit üzenet volt ez, házasságuk kudarcának legegyértelműbb összefoglalása. Ezzel a férfi mindent elmondott, ami elmondható. Vannak mondatok, amelyek hosszú évek alatt érnek meg. Az ilyen mondatok nem szavakból épülnek fel, hanem érzésekből; fájdalmakból, szenvedésekből és hiányokból. Olyan túlsúlyos érzésekből, amelyek miatt a mondat sem tud súlytalan lenni. A nő nem értette ugyan ezt a beszédet, de nem tudta nem észrevenni a férfi szemében azt a valamit. Hosszú évek után először nemcsak a gyerekei apját látta meg a férjében, de megpillantotta a férfit is. Fájdalmas szembenézés volt ez, mert amint meglátta a férfit, meglátta a férfi szemében az örömtelenséget is.

A nő érezte, hogy haladéktalanul tennie kell valamit, a gyermekkorában bevésett megoldási minta szerint cselekedett: ösztönösen a konyhaszekrényhez lépett, és a liszt után nyúlt, hogy gyúrni kezdjen. De most másképp sütött, mint eddig bármikor. Aznap nem úgy sütött, ahogyan az anyjától tanulta. Aznap felismeréssel sütött. Egy házasság zátonyra futásának felismerésével. Lelkifurdalással sütött, dühvel és félelemmel. Lelkifurdalással, mert a férje szemeit látta maga előtt. Dühvel és félelemmel, mert aprólékosan elképzelt életéből hiányzott még két gyerek. Miközben felfuttatta a tejben az élesztőt, arra gondolt, hogy ő nem akarta ezt. Ő nem tudta, nem merte tudatosítani magában, hogy baj van. Csak azt tudta, hogy a sütésbe menekülni lehet. Kapaszkodni lehet belé. Kenderből precízen sodort vastag, erős kötél a sütés, kapaszkodhat bele egy nő testsúlyának, gondolatainak és félelmeinek minden terhével.

A lisztet, a sót, a cukrot, a tojást meg a vajat keverte az élesztős tejjel, majd letakarva félretette a tésztát. Amíg a tészta kelt, a nő végignézett az életén. Ahogy a végignézés legvégére ért arra jutott, hogy alapvetően elégedett az életével, már majdnem boldog is. Mitől ne lett volna, hiszen meg volt majdnem mindene, amiről kislánykorában ábrándozott. A négy gyermekből kettő már ott volt a nagy házban és a sütésre kiválóan alkalmas konyhában. Csak egy egészen picike hiányzott a boldogságához. A férje elégedettsége. Ha erre gondolt, sütni kezdett.

Most is épp erre gondolt, miközben sodrófájával mániákusan nyújtotta a tésztát, mint egy megszállott. "Akkor is boldoggá teszem a férjemet" - mondogatta magában, de a lényeget még mindig nem értette. "Ha már a férjem nem boldog tőlem, legyen legalább boldog a süteményemtől. Ha nem boldog a süteményemtől se, legalább elterelhessem a figyelmemet a boldogtalanságáról" - gondolta. Így látta otthon, így csinálta ezt az anyja is. És nekilátott, hogy süssön a férjének pár falat boldogságot. Sütőpapírral szépen, gondosan kibélelte a tepsit, rátette a csiga formára tekert tésztákat, beállította az előírt hőfokot, majd bezárta a sütő ajtaját. A sütési idő leteltével a tűzhelyhez lépett és megdöbbenve észlelte, hogy valami baj van, mintha a boldogság odaégett volna. A nő csak bámult bambán, nem értette, ez hogyan történhetett meg. Hiszen ő mindent az útmutatás szerint csinált. Úgy, ahogyan az anyjától tanulta. És ekkor, harmincöt év óta először szembenézett önmagával. A kijózanodás kegyetlen pőreségével. Tudat alatt régóta készült már erre a szembenézésre, de mert a szembenézés kényelmetlen időtöltés sokáig halogatta ezt a programot. Most, hogy érezte a konyhából áradó penetráns bűzt és látta a sütőben szénné égett kalácsokat szegény nő nem halogathatta tovább a szembenézést. Állt a hatalmas konyha közepén a kalácsba és családba vetett minden téves hitével, illúziójával. Csak állt és a két gyerekére gondolt, akik sok kalácsot esznek, mégsem nevetnek sosem. A férjére gondolt, aki mostanában kezdett el megtanulni nevetni, pedig egy ideje nem is eszik a kalácsából. A valóság meglátásától összeomlott! Két kezével ütni kezdte a gáztűzhely ajtaját. Élete minden elfojtott szenvedélyével püfölte a sütő felforrósodott ajtaját, és élete minden elfojtott felismerésével üvöltött. A földre rogyva üvöltött. Harmincöt éve során először nem dugta fejét homokba. Azaz valami évtizedek alatt rögzült ösztönös mozdulatként beledugta ugyan, de egy furcsa felismerés arra késztette, hogy emelje ki mégis. Amint kiemelte fejét az aranyló homokszemek hamis biztonságából, csalódottságot és reménytelenséget érzett. Zokogva ült a felismerés romjain és nem látott mást csak gyászszínűbe öltözött hatalmas konyhát, benne gyászszínűbe öltözött tűzhelyet fekete kalácsokkal. Hirtelen túl nagy lett a konyha, túl sok odaégett boldogság fért el benne. Többé nem sütött kalácsot, többé nem kért az anyjától tanácsot. Többé nem kapta vissza a férjét. A vesztesége árán kapott felismerés olyan ajándék volt, amihez még túl friss volt a pillanat, hogy értékelni tudja. Még a sokk hatása alatt állt: még képtelen volt felfogni, hogy a sütés adta biztonság nem más, mint illúzió.

Azt pedig sosem tudta megemészteni, hogy a férje egy olyan nő mellett találta meg a boldogságát, aki még csak sütni sem tudott.

Leltár egy életről

Nem tudta megmondani, élete során történt- e vele bármi, ami igazán fontos volt. Amiért érdemes volt élni. Azon a találkozáson kívül. De arra a találkozásra, és arra a nőre nem szívesen emlékezett vissza a férfi. Még 35 év távlatából sem.

"Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Micsoda tévedés"- moralizált magában keserűen a korosodó férfi. "Meglehet a felületi sérüléseket, egy-egy karcolásnyi fájó élményt képes gyógyítani, ám a mély, tátongó sebek elmulasztása bonyolultabb annál, mintsem, hogy pusztán az idő múlásától reméljünk rá gyógyírt." A férfi már csak tudta, hiszen éppen 35 esztendeje próbál elfelejteni valamit. Valakit. Megkérdőjelezhetetlenül empirikus tudás volt az ő birtokában, időről, felejtésről, és eme két tényező idealizált viszonyáról. "Az ember mindig az igazán fontos dolgokban téved a legnagyobbat. Talán oka van ennek! Azért téved, mert tévedni akar. Szándékosan akarja félrevezetni önmagát. Téveszmékbe menekül, önámításba, mert nincsen más választása, csak így bírja ki. Egyszerű önvédelmi mechanizmusból vezeti félre önmagát az ember, emiatt hazudik magának; hogy ne pusztuljon bele."

A férfi épp egy hete múlt 69 esztendős. Az évforduló óta meglehetősen furcsán viselkedik. Most is éppen ült az íróasztalánál kifejezéstelen arccal, és emlékezett. A születésnap óta mást sem csinált, csak számvetést tartott. Leltározta az életét. Az emlékeiben kotorászva tételesen felsorolta 69 esztendő fontosnak vélt hivatásbeli, no meg magánéleti eseményeit. Ott állt poroszos rendben ezen a jegyzékszerű listán csaknem hét évtized megannyi, meghatározónak vélt történése. Egy életút mérföldkövei:

- 246 tudományos publikáció (ebből 121-et első-, míg 125-öt társszerzőként regisztrál)

- 19 önálló könyv

- 37 szöveggyűjtemény

- 111 előadás

- 94 médiaszereplés

- 1 summa cum laude egyetemi bizonyítvány

- 1 summa cum laude PhD-védés

- 17 szakmai kitüntetés

- 6 közéleti tevékenységért járó elismerés

- házasságkötés (egy)

- gyermekszületés (kettő)

- unokaszületés (három)

Nézte a férfi az íróasztalát megbabonázva, mintha a fejében összeálló leltárjegyzéket valami projektor az asztallapra vetítette volna ki. A 69 esztendős dr. Tófalusi Kálmán, a Történelemtudományi Intézet Ókortörténeti Tanszékének vezetője akár elégedett is lehetett volna az életével. Voltaképpen egy irigylésre méltó élet listája volt ez, a helyi társadalom egy megbecsült tagjának a lehető legobjektívebben összeállított jegyzéke. Egy afféle becsülettel és kötelességtudattal átitatott élet jegyzéke volt ez. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez az irigylésre méltó lista, meglehetősen kesernyés ízű, hamuszürkére színezett életjegyzék volt. Ám ezt nem tudta senki dr. Tófalusi Kálmánon kívül. Mi több, ő maga sem akarta tudatosítani magában kesernyésségét, hamuszürkeségét.

Bámulta a kivetített listát meredt tekintettel, mintha szuggerálná. Vagy mintha a sorok között akarna olvasni. Netán kiegészítené azt valamivel. Úgy bámulta, mint akinek szilárd meggyőződése, hogy kimaradt belőle valami, ami nélkül életének jegyzéke nem lesz teljes, nem lesz igaz. Aztán végül mégsem nyúlt a listához. "Hagyjuk a múltat, az ostoba, gyermekies érzelmeket" - mondta, és megerősítésképp, minha csak önmagát akarná megfenyíteni, öklével hatalmasat csapott íróasztala tetejére. "Legyünk objektívek" - mormogta csak úgy magában az idős férfi, akinek homlokára mély barázdákat rajzolt az élet nevű piktor, sármos külsejéből ugyanakkor nem sokat veszített az évtizedek során. Csak épp volt valami nyugtalanító ebben a még mindig szép vonalú férfi arcban. Olyan volt ez az arc, mintha egyfolytában valami titokzatos, nyomasztó árnyék vetülne rá. Mintha ez a piktor nem is az élet, hanem maga a férfi lett volna, aki önnön arcát festővászonnak használva, valami gyötrő, szürreális képet fest magára, majd jól láthatóan, nagy nyomtatott, fekete betűkkel, ráírja az arcbőrvászonra a mű címét is; "eltékozolt élet."

"Életem aktív időszaka bizony lezárult. Talán nemcsak az aktív. Hmmm, földi pályafutásom lassan véget ér! Meglehet, ennyi volt. Ennyi volt az élet!" És nézte újra nyilvántartásba vett életének tárgyilagosan felsorolt, főbb adatait. A jegyzékszerű kimutatás valóban obejektív volt. Egyetlen tételt hagyott csak ki a listából, de azt szándékosan. Egy nőt! Azt a nőt! Meg egy történetet. Kettejük közös történetét. Egy szerelem történetét. Egy nem mindannapi szerelem történetét! Ezt az egyetlen tételt azért hagyta ki élete listájából, mert..., mert hivatalosan nem volt része ez a nő a férfi életének. Úgymond hivatalosan ez a nő a férfi szempontjából nem is létezett. Pedig ez a nő létezett csak igazán. "Micsoda paradoxonokkal teli világ" - konstatálta a férfi, majd mélyet sóhajtott.

Miközben csökönyösen bámulta az asztallapot, ezt a különös vetítővásznat, és a lehető legtárgyilagosabban próbálta szemlélni életét - a leltározandó tételt -, eluralkodott bensejében valami meghatározhatatlan, nyomasztó érzés. Mintha lényében vad, állatias ösztönöktől hajtva, szenvedélyesen ölelkezne a túlméretezett melankólia a túlsúlyos hiányérzettel. A melankolia és hiány nászából fogant mély fájdalom aztán bejárta a férfi egész testét. "Érzelmek, ábrándok, eltékozolt élet!"- mormogta az orra alatt kilátástalanul, reményvesztetten, és könnyeivel küszködött. Persze tudta, hogy ez lesz. Ha engedi, hogy utat törjön az emlék, ha felszínre kerül az érzés, abba belerokkan a lelke. Ezért félt a férfi egyedül maradni a gondolataival, az emlékeivel. 35 esztendeje félt egyedül maradni önmagával. Három és fél évtizede kínosan ügyelt arra, hogy egyetlen szabad perce se maradjon az emlékezésre, a számvetésre. Bár 35 éve nem telt el úgy nap, hogy ne jelenne meg előtte az eszményített-gyűlölt nő arca, munkájába temetkezve elfojtott magában minden egykori emléket. A tudományba menekült hát, hogy kétségbeesve belekapaszkodhasson mindkét kezével, minden múltba révedésnek esélyt adó pillanatával, szabad gondolatával és az összes fájó élményével. Egész egyszerűen a túlélés miatt kapaszkodott a munka adta siker eufóriájába. Ez a kényszerből sarjadt eufória azonban egyre halványabban csillogott, egyre rövidebb ideig, egyre hamiskásabban. Hiába dolgozott éjt nappallá téve, hiába telt az idő, olyan vaskos hiány járta át a férfit, hogy létét egyre deprimálóbbnak érezte.

A nyugalmazott történelem professzor most emlékezett mégis a nőre. És a történetükre. Ezúttal nemcsak egy emlékké kövült szép női arcot, nem pusztán a boldogság illúziójának tekintetét látta maga előtt. Vannak nők és vannak történetek, amikre csak gondterhelten felsóhajtva lehet emlékezni. Ólmosan, akadályokba ütközve áramlott a levegő a férfi tüdejéből. Ajkait idegesen harapdálta, ujjait ökölbe szorította, pupillái összeszűkültek. "Még hogy begyógyítja az idő?"- harsant fel a férfi cinikusan, inkább kijelentve, mintsem kérdezve. Hangszíne megváltozott, a lemondó egyhangúságot a szenvedély prométeuszi tüze váltotta fel. "Ugyan mit gyógyít be? 35 évnyi várakozást? Egy elpazarolt létezést?" - dünnyögte magában. Visszagondolt a nőre, aki miatt élete örök várakozássá vált. Aki miatt lényéből elköltözött az élet, hogy helyet adjon 89 kilogrammnyi ólomból kiöntött nyugtalanító hiánynak. Három és fél évtized elteltével is valami meghatározhatatlan fájdalom, valami őrült vággyal keveredett gyűlölet lett úrrá a férfin, ha az a nő eszébe jutott. Akire mindennél és mindenkinél jobban vágyott. Akit mindenkiben keresett. Akiért bármit megtett volna. Aki a jövőjét vette el. A boldog élet reményébe vetett minden hitét. Közvetlen azután vette el - és ezért nem tudott megbocsájtani a nőnek -, miután megmutatta, létezik szerelem. Az akkor 34 éves férfi átélhette, hogy a maradéktalan boldogság nemcsak a filmrendezők és a regényírók képzeletének szüleménye. Kegyetlenül elvett tőle a nő - az az érzéketlen, mocskos, ribanc, az a jóságos, szent gyönyörűség - mindent, aminek a létezéséről a férfi a nő megjelenéséig nem is tudott.

A férfi harmincöt év elteltével sem volt képes indulatoktól mentesen gondolni a nőre. Az egyetlen nőre, akit szeretett. Az egyetlen nőre, akit meg akart ölni. Igen, ez a köztiszteletben álló, elismert férfi, a szaktekintély, akit a napokban a felvidéki városka díszpolgárává neveztek ki, 35 éve egészen komolyan elgondolkodott azon, hogy megöli a nőt, aki elhagyta. Vagy saját magát. Vagy először a nőt, aztán önmagát. De végül nem tette. "Ehhez is gyáva voltam. Mindenhez gyáva voltam. Egy megalkuvó, lagymatag, jellemtelen senki" - ostorozta magát az idős férfi. "Egyetlen dologhoz azonban nem lettem volna gyáva. Életemben egyszer bátor voltam. Akkor önszántamból, szabad akaratomból, saját boldogságomra elszántam volna magam valamire. El is szántam, csak..., csak az a nő..." - megfeszült izmokkal, összeszorított fogakkal, megtestesült haraggal emlékezett. Aztán alig néhány másodperc múlva ez az elfojtott düh újra vágyakozásba csapott át. Mint eszménykép jelent meg előtte a nő. "Úgy tudott rám nézni, hogy értelem váltotta fel a nihilt, úgy tudott kacagni, hogy élet sarjadt a megsemmisülés ravatalán. Úgy tudott szeretni, hogy ölelésétől a férfi pár percre istennek érezhette magát."

Emlékezett az eszményített nőre és arra a napra. A tervükre. A ködös októberi hajnalra, amikor beosont a gyerekszobába, megölelte alvó gyermekeit, majd fogta az előző nap gondosan összekészített bőröndjét és ügyelve arra, hogy a legapróbb neszt se ejtse, elfordította a kulcsot a zárban. Elindult otthonról. Gyalog baktatott a barátságtalan, ködös, októberi reggelben. Életében először volt bátor, céltudatos és boldog. Igazán boldog! Éppen az év egyik legbarátságtalanabb, legködösebb napján volt maradéktalanul boldog. Mert ez a borús, ködös idő kívül volt, belül száz ágra sütött a nap, s a napfény reménysugarai simogatták, csiklandozták a férfit. Finoman megsimogatott, huncutul megcsiklandozott lélekkel ballagott hát a férfi a megbeszélt helyszínre, a pályaudvarra. A szerelemhez sietett, a boldogsághoz: a nőhöz! A nőhöz, aki értelmet adott az életének, akivel két éve tartott fenn titkos kapcsolatot, akibe első látásra beleszeretett. A nőhöz, aki nélkül nem tudott, és nem is akart élni. Hátrahagyott ezért mindent és mindenkit. Az úton elmondott egy imádságot, kérve az istent, hogy bocsássa meg, amit a gyermekeivel tesz. A feleségéről említést sem tett ebben a fohászban. Bár lelkifurdalás gyötörte gyermekei miatt, két dologról szentül meg volt győződve; egyrészt sosem merte volna szemtől-szembe bevallani a feleségének, a szüleinek, a munkatársaknak, hogy szerelmes lett valakibe, és kész mindent feláldozni érte. Mert olyan nagyon azért mégsem volt bátor! Ugyanakkor enélkül a valaki nélkül nem tudta elképzelni az életét. Maradt hát a szökés! És egy búcsúlevél. Gátlástalan, megbocsájthatatlan lépés ez. Gátlástalan, megbocsájthatatlan feleletet adott a férfi egy olyan témáról, amelyről sosem kérdezték. Sem szülei, sem az asszony, akit fiatalon, éretlenül és meggondolatlanul vett feleségül, nem kérdezte sosem: "boldog vagy?" Hát most felelt erre a soha el nem hangzott kérdésre. Tettével felelt. Ha nem is épp erkölcsösen, ha nem is megbocsájtható módon, de felelt. Nem úgy felelt, ahogyan elvárták tőle! Ahogy elvárták volna szigorú szülei. Ahogy elvárták volna egykori egyetemi tanárai, mesterei. Ahogyan elvárták volna munkatársai. Ahogy elvárták volna tanítványai. Ahogyan elvárta volna tőle lelkipásztora. Ahogyan elvárta volna felesége. Életében először végre nem azokkal a szavakkal és nem azokkal a viselkedési normákkal felelt, amit elvártak tőle. És életében először azt érezte, hogy olyan könnyedén kap levegőt, hogy az elvárások nem fullasztják meg. Megismerkedett az önfeledtség érzésével! Rájött arra, hogy a boldogságot nem a summa cum laude bizonyítványért cserébe kapja az ember az élettől. Rájött arra, hogy hiba volt feleségül venni "azt a kedves lányt az egyetemről", akiért rajongtak a szülei, ám ő nem szerette. Rájött arra is, hogy a gyermek nem játékszer, hogy megfoganása nem történhet kényszer hatására, mert a feleség kinyilatkoztatja, hogy "harminc éves koromig három gyermeket akarok."

Csak épp mindezekre túl késő jött rá, amikor már nem lehetett visszacsinálni.

"Na, de most! Most megmutatom, kezembe veszem az irányítást végre! Most férfi leszek!" - határozta el, és megszaporázta lépteit. Fél nyolcra beszélték meg a találkozót, de a férfi jóval korábban odaért. Még 7 óra sem volt egészen, már a pályaudvaron várakozott a nőre. Állt a Felvidék legboldogabb férfija a klasszicista stílusban épített pályaudvar várótermének mustársárga fala mellett, elégedetten pillantva bőröndjére, és csak mosolygott. Ahogyan állt ott a csinos, izmos férfi elégedetten - jobb lábára helyezve testsúlyát, bal kezével tartva a vállára vetett szövetkabátot - úgy festett, mint egy öltönybe bújtatott Dávid szobor. Jó érzés volt várni a nőre, boldogító érzés. Ennek a jóleső várakozásnak minden pillanatát ki akarta élvezni. A megtalált szerelem eufóriája tükröződött szürkészöld szeméből. Tele volt tervekkel. Arra gondolt, életében soha ez idáig nem csinált semmit saját elhatározásából. Amit ő maga is szeretett volna. Amit ő maga szeretett volna. Úgy igazán. Hogy egész eddigi élete másról sem szólt, mint a megfelelési kényszer generálta megalkuvásról. Most erőt érzett magában, és elhatározást. Ez az erővel összekovácsolódó elhatározás pedig olyan tettvágyat, olyan energiát generált, hogy bármire képes lett volna. Korábban nem érzett ilyesmit a férfi. Nem tudta, nem is hitte, hogy egy szerelem ilyen hatalmas erőt képes mozgósítani. Most engedte, hogy bokájától fülcimpájáig átjárja lényét ez a maradéktalan boldogság, ez a mindent átható, világmindenséget megmozgató belső erő. Eközben újra -és újra elképzelte, ahogy barackszínű ballonkabátjában, pöttyös selyemsáljában besétál a szerelem a váróterem ajtaján. Besétál ez az álomszerű, igéző gyönyörűség az ajtón, mindig csodálkozó szemeivel körbepásztázza a várótermet, majd, ahogy meglátja a férfit, sietősen megindul felé, hogy a karjaiba vesse magát, és mohón csókolja. Hogy öleljék egymást úgy, ahogyan szokták; megfeledkezve a külvilágról, mint akiket isteni akarat olvaszt egybe. Egyre türelmetlenebbül várta a nőt. Érezni akarta bőrének finom illatát, végig akart simítani hosszú, szőkésbarna haján, hogy azt a tincset - azt az édes, rakoncátlanul arcába omló tincset - a füle mögé tegye. Nézni akarta a nő szép vonású arcát, megérinteni. Hallani akarta életteli, csilingelő hangját. Azt akarta, hogy meséljen, meséljen neki bármiről, mindenről, vagy inkább..., inkább semmiről. Mégis inkább azt akarta, hogy semmiről ne meséljen, csak hallgasson. Hallgassanak együtt, szótlanul bámulva egymást, megélve a csodát, a szerelmüket. Úgysincsenek rá szavak.

Nagy volt a mozgás a pályaudvaron a kora reggeli órákban, sokan utaztak aznap; a váróterem megtelt emberekkel. A férfi egyre frusztráltabban pásztázta a bejárati ajtót, ahol épp egymásba kapaszkodó idős pár botorkált be, majd fiatalos lendülettel berontott vagy harminc 7-8 éves forma gyerek is, egy iskolai osztály lehetett. Csak a ballonkabátos, pöttyös sálas szerelem nem akart megérkezni. Pontban fél nyolcat mutatott az óra, a nő azonban nem volt ott a megbeszélt időpontban. Nem volt ott fél nyolcra! Nem volt ott háromnegyed nyolckor sem. A férfi egyre idegesebb mozdulattal emelte fel karját, hogy órájára tekintsen, miközben minden erejével igyekezett elnyomni magában valami megszületni készülő baljós érzést, valami kegyetlen félelemmel keveredett keserű bizonytalanságot. Éppen azzal a mozdulattal volt elfoglalva, hogy elegáns karórája számlapját eltakaró ingujját felhajtsa, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki feltépi a váróterem robosztus ajtaját. A ballonkabátos, pöttyös selyemsálat viselő nő utazótáska nélkül, kezeiben apró nesszeszert szorongatva, zaklatottan szaladt a férfihez, majd könnyeivel küszködve ennyit mondott:

- Nem tehetjük meg! Nem lehet, nem szabad!

- Tessék? Miket hordasz itt össze? Mit.., mit nem tehetünk meg?

- Sajnálom, annyira sajnálom!

- Nem értem!

- Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek! Belepusztulok én is, hidd el, de nem tehetjük meg! Ezt nincs jogunk megtenni! Érted?!

- Mihez nincs jogunk? Nincsen jogunk a boldogsághoz?

- Családod van, gyermekeid! Nincsen jogunk ezt tenni velük!

- Szeretlek! És veled akarok élni!

- Nem lehet! Értsd meg, hogy nem szabad!

- Nem szeretem a feleségemet, érted!? Soha nem is szerettem! Anyámék döntése volt a házasság! A szüleim akarata teljesült, amikor feleségül vettem "azt a kedves lányt az egyetemről." Behódoltam! Jól tudod, annyiszor elmondtam már.

- Igen, tudom és nem is miatta, de a gyerekek...

- Majd lesznek nekünk is gyerekeink!

- Nem, ez nem így van! Neked már vannak gyerekeid! Nem hagyhatod el őket! Így nem!

- Te egyedül éltél, amikor megismertelek! Semmit sem áldoztál fel értem, én viszont mindent, mindent eldobtam a szerelmünk miatt! Hogy teheted ezt velem?

- Most mennem kell! - mondta a nő, és ezzel otthagyta a férfit. A mozdulattal, mellyel kilépett a pályaudvar ajtaján, egyszer s mindenkorra a férfi életéből is kilépett. Végérvényesen!

Hogy mi lett volna, ha...? Ha ez a nő nem lett volna része az életének? Ha sosem találkoznak? Hogy boldogabb lett volna-e a férfi, vagy épp ellenkezőleg? - hányszor gondolkodott ezeken a vaskos, lelki békét megtépázó kérdéseken a férfi. És minduntalan arra jutott, hogy bár voltak örömteli dolgok 69 esztendejében, az igazi, eszményített boldogságot mégiscsak ez a nő jelentette számára. Ő volt az, aki miatt mégiscsak megérte élni! És az a két év, amit vele tölthetett! Töprengését halk kopogás törte meg. A felesége nyitott be a dolgozószoba ajtaján, hogy teát és pirítóst hozzon gyengélkedő férjének, na meg a lapot.

- Megjött az újság is! Itt vagy rögtön az elején, címlapra tették a díszpolgárrá avatásodat - közölte az idős hölgy rezzenéstelen arccal, mintha valami távoli ismerősről szóló híradást jelentett volna be.

- Tedd csak le - mondta, de sem az asszonyra, sem az újságra nem vetett egyetlen pillantást sem a férfi. Azt várta, hogy menjen végre ki az asszony a szobából, hagyja magára. Hogy legalább gondolatban hadd lehessen a szerelmével, még egyszer, utoljára.

"Két év! Két évnyi élet az életben!" 35 éve minden áldott nap azon dolgozott, hogy elfelejtse a nőt, de hiába. Minden gondolatának, minden elfojtott emlékének, minden visszatérő álmának középpontjában ez a nő állt. Mert végül rájön az ember, hogy csak a szerelem számít. Nem az a fontos, hányszor említették meg nevét az újságok, hogy a város, ahol él, díszpolgárrá avatta, és az sem számít igazán, miféle tudományos címeket birtokol. Mindezek jóleső dolgok - az elismertség hozzájárul lelki stabilitásunkhoz -, de önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy boldoggá tegyék az embert. Kiapadhatatlan örömforrást, valódi, szikrázó boldogságot nem tud adni egy tudományos fokozat. Egy szívből jövő gratuláció az új könyvhöz, az értesítés a díszpolgári cím odaítéléséről mind-mind kedves gesztusok, de ugyan hogyan kelhetnének versenyre az érzéssel, ami akkor járta át, amikor a szeretett nőt a karjaiban tartotta. És amikor ez a nő szorosan a férfihez bújva a fülébe súgta, "senkivel nem voltam még ilyen boldog."

Az idős, gyengélkedő férfi a leltározás végére ért, ezért hát, mint valami könyvelő, mérleget vont. Megállapította, hogy 69 esztendejében volt két évnyi élet. A nő érkezése előtti és távozása utáni időszakot a legnagyobb jóindulattal sem lehet életnek nevezni. Csak valamiféle élet és élettelenség határán meghúzódó köztes létezésnek. 69 év alatt több mint 700 olyan nap volt az életében, amiről sokan csak álmodoznak. 2 év maradéktalan boldogság! Másnak ennyi sem jut! "Kívánhat ennél többet az ember?" - kérdezte és engedett ólmosan nehezedő szemhéjának, mely vaskos sötétítő függönyként takarta be szemeit. "Adél! Köszönöm Adél! " - sóhajtotta a férfi utolsó leheletével, és kezét a mellkasához emelte. A feleség azonnal mentőt hívott, de a kiérkező orvosok már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Jelige: ANGELWING

A költészet hatalma

Írni örök, hatalma örök

titkolni vétek, szólni félek.

Átadni vágyom minden álmom,

szétkürtölni szerte a világon.

A költészet áldás, borzongás

hatása végtelen, oly csodás.

Születése oly misztérikus

megérteni mindezt fantasztikus.

Átadni az örök értéket

megosztani minden szépséget.

Fellelni, hogy a világ csodás,

hogy mi mindenre képes az írás.

Kínzó sebek

Tátongó lyukak sorakoznak

szívem mindkét pitvarában.

Be már nem gyógyulnak soha,

inkább csak szaporodnak

napról napra.

Nyomot hagynak benne

az ártalmas, sértő szavak,

az árulás, hazugság, minden

meg nem értett pillanat.

Meddig férnek még rá

a be nem gyógyítható sebek?

Egyre mélyebbek lesznek,

nincs rá gyógyír, orvosság

mi befedi ezer lüktető hegem.

Tetézi mindezt a számtalan

csalódás, mit egyre csak

elszenvedek az élet út folyamán.

Kiáradt már medre

a megbocsájtás tavának,

Legyen vége immár

fáradt lelkem ostromának.

Nem bírok már elviselni

ennél több sérelmet,

lassan összeroppanok

e hordhatatlan terhek alatt;

Segíts Uram, oldozz fel végre,

s halld meg végre hívó szavam!

H. TÚRI KLÁRA

MAGYAR KÖNYÖRGÉS

Volna bár ezerszer átkozott

hol ezredéve szentek kerestetnek

s ő cipőjével vetést tapodott

kalászt morzsoló látnokod

bármely követeléssel

mi Atyánk

Magadtól

el ne idegenítsed

Volna bár ezerszer átkozott

kötelme-vájt gyötrelmében

bűn- s bajai gyalázatában

Mária Népét magyar nemzetét

ez Új Világ várományosát

becsületben alább

süllyedni

ne engedd

Ezerszer átkozott volna bár

halottaiból hogy hozzád térne

s újulna vele a Föld

Szeretetben

hogy lenne ajándék

mint volt azelőtt

tenfiad Jézusért

a világ valahány árva népének

mindörökké tartsd meg őt

Amen

SZÁZADOK HANGJÁN

Klasszikus hangját...

Mantua muzsikusát

Lélek-adó lelke lehét

vérbő hang-diadalmát

mint égből jött áldást a föld

sejtjeim szüntelen szomjazzák

Kakofónia dühöng bár mindenütt

e hang a zűrzavartól élesen elüt

szférák-sugallta szerzeményeit

hangszál-némító dühtől

váratlan kapott sértéstől

torokszorító vad haragtól

s kicsinyes unott kötelmek alól

fölszabadító zenei hangsorait

csöndes szobámban

hosszú órákon át

internetről ha hallgatom

egy szívvel komponált

Petrarca-versre írt madrigált

mámor- s gyönyörrel a Zefiró tornát

s a felejthetetlen Orfeót

ajándékként

ez őserőt a tizenhetedikből

újból és újból az éterből

csodálnom

Claudio Monteverdit

mint hatalmasságok fölött

kihangosított győzelmi híradót

lelki adóvevőmmel fognom e

szerelmes összhangzást

a földből előtört tavaszi virággal

csobogó csermellyel s énekes madárral

e boldog kiegyezést

Istennel s világgal

gazdagon átérezni ez örömzenét

s aranymosók áhítatával

abból éltem parti fövenyén

elő csillogtatni a reményt

az ős megcsúfolt természetért

nemes elégtételt vennem

gonoszságokon

legszebb vágyálmom

lelkem beteljesült gyönyörűsége

2016

TÁTRAI S. MIKLÓS

A legerősebb lánc

Kerive mester nyugtalanul kortyolta vörösborát a szépen csiszolt öblös pohárból. Már csak egy óra volt hátra szerepléséig. Saját arcát fürkészte a tükörben, kereste, kutatta azokat a változásokat, amelyek bizonyára megjelentek az elmúlt időszakban. Pontosan tizenkilenc hónap telt azóta, hogy "Csodás illúziók" című műsorával mérsékelt sikert ért el a cirkuszfesztiválon. Nem érezte igazságtalannak a kritikákat, mégis bosszantotta, mert lelkiismeretesen készült és dolgozott csapatával. Minden elképzelésüket megvalósították, a saját tervezésű eszközök remekül működtek, de ez mégsem volt elég az áttöréshez. Úgy tűnt, ebben a műfajban nem tudnak új ötlettel előállni. Hosszas tanakodás után döntöttek a gyökeres változtatásról. Hónapokig visszavonultak és egyik tervet, a másik után dolgozták ki azért, hogy sikeres szabadulóművészként térjen vissza a közönség elé. Munkatársai közül, az érzékeny lelkű Pault elküldte, és helyette az ötletgazdag, de a cirkuszvilágában erőszakossága miatt kétes hírnévnek örvendő Mariót alkalmazta. Kegyetlennek tűnő jelenetekben gondolkodott, amelyek másodpercekre szinte megfagyasztják a vért a nézőkben azért, hogy később hosszantartó, megnyugtató tapsviharban törjenek ki. Ehhez elszánt, valósággal megszállott, és tökéletesen megbízható csapatra volt szüksége, amely minden titkot megőriz. Tudta, mások ugyanígy gondolkodnak a szakmában. A trükkök, a módszerek, a megoldások nem szivároghatnak ki, a fellépések helyszínét csak a beavatottak rendezhetik be, és bonthatják le, akár színpadot, akár valamilyen különleges környezetet választanak. A kellékeket és eszközöket maguk tervezték, alkatrészenként külön-külön másokkal, készíttették el, hogy senki se sejtse azok tényleges szerepét. Egyikük sem volt kezdő, jól ismerték az emberek lebegtetését, eltüntetését, visszavarázslását, és más hasonló produkciókat, de ezekkel már nem lehetett kitűnni a többiek közül.

Kerive különös érzelmekkel gondolt az elmúlt másfél évre, amelyben sikeres és egyre keresettebb szabadulóművész lett. Három hihetetlen és fantasztikus akcióval kápráztatta el a nézőket, egyre jobban csökkentve a rendelkezésére álló időt, és növelve az akadályozó eszközöket. Láncok, lakatok, tartályok, ládák, szögek, szivattyúk, téglák, kövek kaptak főszerepet a produkciókban, de egyik sem tudta meggátolni, hogy az utolsó másodpercekben a mester felbukkanjon és megmeneküljön az életveszélyből. A közönséget minden alkalommal a végletekig felcsigázták, és elborzasztották, hiszen egyértelműen látható volt a brutális, szinte húsba vágó leláncolás, majd bezárás valahová, ahonnan láncok nélkül is lehetetlennek tűnt megszabadulni. Első alkalommal, egy vízzel telt, lezárt tartályba tették, amely alatt tűzet gyújtottak. Az elszörnyedt nézőknek azt mondták, hogy a víz öt perc alatt felforr, ha addig nem nyílik ki a tartály, és nem jön ki, akkor megfő. Négy perc ötvenöt másodperc telt el, amikor Kerive segítői meg akarták nyitni a tűzcsapot, hogy vizet fecskendezzenek a tűzre, de a csap kereke beszorult, nem mozdult meg. Már majdnem kitört a pánik, amikor az egyik tűzoltó levette jelmezét, és mindenki felismerte benne a mestert. Óriási megkönnyebbülés, és zúgó tapsvihar tört ki. Másodszor színpadi körülmények között szabadult meg egy olyan ládából, amelyből kiszivattyúzták a levegőt. Harmadik alkalommal pedig egy régi kastély ablaktalan pincéjéből került elő megmagyarázhatatlan módon, mert annak egyetlen ajtaját kövekkel, téglákkal befalazták, és ő nyolc perc múlva mégis megjelent a toronyszoba ablakában. Gondolataiból Marió kopogása és érkezése zökkentette ki. Kialakult szokásuk szerint még egyszer átbeszélték a legfontosabb mozzanatokat.

• Mindent és mindenkit ellenőriztem, nem kell aggódnod! - fontoskodott Marió
• A legfontosabb, hogy senki idegen nem lehet a színpad közelében és a zsinórpadláson. Semmit nem láthatnak, még csak nem is sejthetnek!
• Igen, tudom. Senkit nem engedünk oda, amíg mindent el nem viszünk a színpadról. A rendezők ezt megértik, nem fognak kíváncsiskodni, ez a szakma már csak ilyen.
• Ki vizsgálta meg, hogy a festék biztosan átláthatatlanná teszi a vizet?
• Szigfrid. Tudod milyen precíz, bízhatunk benne. A korbács szíját is bekente piros festékkel.
• Remélem a csörlőt is kipróbáltátok, és a derest is!
• Ne haragudj főnök, nem értem miért aggodalmaskodsz ennyit. Óriási sikered lesz, gondoskodtunk róla.

A nézőtér megtelt, az emberek izgatottan beszélgettek. Mindössze annyit lehetett tudni, hogy Kerive, a híres szabadulóművész különleges, hátborzongató mutatványra készül, megint az életét teszi kockára a sikerért. Vízzel telt üvegmedencéből kell megszabadulnia két és fél perc alatt, mert tovább semmiképpen sem maradhat életben. Néhányan fogadásokat kötöttek, hogy ez sikerül-e, vagy nem, sokan voltak olyanok ezen az estén, akiknek semmit sem jelentett egy ember élete. A függöny mögött a mester és csapata készülődött, halk megnyugtató zene szólt. Amikor úgy érezték készen állnak, a függöny kísérteties lassúsággal emelkedni, a zene hangja erősödni kezdett. A közönség elcsendesült és mindenki a színpadra szegezte tekintetét, amelynek szélén egy fotel, közepén másfél méter magas, üres üvegmedence állt, előtte pedig fűrészbakokra emlékeztető két állvány. A két négyzetméter alapterületű medence hátsó lapjának belső és külső oldalára csillogó fémlétrát erősítettek, amelyeken kimászni, és bemászni lehetett. A medence mögött bordó drapéria lógott le a mennyezetről a színpad teljes szélességében, és ugyanilyen szövet takarta annak mindkét oldalát. Villogó színes fények váltogatták egymást, hol erősebben, hol gyengébben, a hangfalakból idegborzoló zene szólt. A mozdulatlanság váratlanul, minden átmenet nélkül hirtelen megtört, mert a bordó drapériából ugyanolyan színű köpenybe burkolózott, és emiatt addig észrevehetetlen alakok léptek ki. Forgolódtak, imbolyogtak, majd kitárták és ledobták köpenyüket. A színes vibrálás megszűnt, a barátságos sárgafényű reflektorok a meghajló Kerivét és Mariót világították meg. Nagy taps és ováció köszöntötte őket. A mester szorosan testére simuló ezüstösen csillogó ruhát viselt, lábán ugyanolyan színű magas szárú cipő volt. Kényelmesen helyet foglalt a fotelben, és mint akinek semmi dolga, hosszú szivarra gyújtott. Marió elegáns szmokingba öltözötten köszöntötte a nézőket. Néhány könnyed tréfálkozás után komolyra fordította a szót:

• Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Hamarosan fantasztikus élményben lesz részünk, és őszintén remélem, szerencsésen végződik. Kerive mester eddig soha nem látott és nem próbált szabadulásra készül. Most nyugodtan szivarozik, de senki sem tudhatja, lesz-e még erre alkalma a jövőben. Segítőim majd behoznak egy középkori derest. Ebbe fogjuk bezárni, leláncolni a mestert, majd a derest felemeljük, és függőleges helyzetben rögzítjük egy várfalat imitáló paravánra. Itt a középkori szokásoknak megfelelően az áldozatot megkorbácsoljuk, és megkíséreljük vízbe fojtani. Néhányuktól majd segítséget kérek a leláncoláshoz. Amikor a derest a medencébe tesszük, fokozott figyelmet kérek önöktől. Látni fogják, amint beáramlik a megfestett víz, és ellepi a mestert. Ekkor a felerősödő zenén kívül egy éles sípszót hallanak, és attól számítva két és fél percünk van. A fények elhalványulnak, az utolsó öt másodpercben, amelyet hangosan számolni fogok, teljes sötétség lesz. Ha kimondtam az ötöt, a reflektor a létra tetejére világit. Ha Kerive ott van, nagy tapsot kérek, ha nincs - és Marió hatásszünetet tartott - akkor nem tudom mi lesz!

Szavait döbbent csend fogadta, mindenki a látszólag nyugodtan szivarozó mestert nézte, és már csodálni kezdték hidegvérét, hiszen az elmondottak borzasztóan hangzottak. Senki sem tudta elképzelni, hogyan lehet kijönni a medencéből a dereshez láncolt embernek. Nem sok idő maradt a töprengésre. Középkori katonaruhába öltözött két férfi behozta a derest, és a már ott lévő két állványra rögzítették. Kerive könnyed mozdulattal felállt, szivarját a fotel melletti nagy hamutartóra tette. A katonák szerepüket játszva durván megragadták, letépték ezüstszínű ingét, a dereshez vonszolták, és azon hasra fektették. Három vaspántot hajtottak rá, egyet a nyakán, egyet a derekán, egyet a bokáján, ahogy ezt annak idején is tették. Marió találomra felkért két urat az első és harmadik sorból, hogy mondjanak két-két számot. Az elsőt egy és harminckettő között, a másodikat egy és tizenhárom között. Amint az hamarosan kiderült, az első számok sorokat, a második számok székeket jelentettek, és az ott ülő nézőket a színpadra hívták. Több lakat közül kellett kiválasztaniuk azokat, amelyekkel a három pántot bezárták, de előtte meggyőződhettek hibátlan állapotukról. Ezután láncokat választhattak és a deresben kialakított karikákba befűzve, tovább nehezítették a szabadulást, hiszen a meztelen felsőtestbe mélyedő láncokat Marió újabb lakatokkal zárta össze. Ezeket is a közönség képviselői választhatták ki. A katonák fából készült paravánt toltak be, amelyet úgy festettek meg, mintha egy kövekből rakott várfal darabja lenne. Ezután leemelték a derest az állványokról, azt a várfalhoz vitték, és függőleges helyzetben beakasztották a falon lévő kampókba. Egyikük korbácsot vett elő és lesújtott a mesterre. Jól hallatszott a csattanás, és a kiserkenő vér semmi kétséget sem hagyott a nézőkben: a dolgok igazán komolyra fordultak. A katona a második ütésre emelte kezét, amikor váratlanul kialudt a villany, mintha áramszünet lenne. A sötétben néhány hölgynéző ijedten felsikoltott, tovább borzolva a feszült hangulatot. A hirtelen támadt döbbent csendet Marió kiáltása törte meg:

• Azonnal kapcsolják vissza a villanyt!

Nem telt el több három másodpercnél, újra világos lett. A katona, kezében a korbáccsal tanácstalanul nézett körül. Marió zavartan kérte a közönség elnézését az apró technikai hibáért, és intett a katonának: folytassa. Az első ütést, még kettő követte, a meztelen felsőtesten újabb véres csíkok jelentek meg. A zsinórpadlásról két vékony drótkötél ereszkedett le, amit a katonák a várfalon lévő deres felső sarkaihoz rögzítettek. A kínzóeszközt leemelték a falról, azt már csak a drótkötelek tartották egyensúlyban. A fenti csörlők működésbe léptek, felemelték a függőlegesen álló derest és a medence fölé vitték. Lassan beleengedték. A két katona bemászott, óvatosan segítette ezt a mozzanatot úgy, hogy a deres - rajta a mesterrel -, a medence aljára feküdjön. A drótköteleket kioldották, kijöttek a medencéből, kitolták a várfalat, így a színpad teljesen nyitottá vált. A közönség dermedten látta, hogy a leláncolt, vérző hátú Kerive rángatózni kezd, miközben nagy sebességgel sötét lé ömlik a medencébe, és a folyadék szintje egyre magasabb lesz. A fények valóban halványultak, a zene hangja erősödött, és az egyre ömlő fekete, átláthatatlan víz már legalább fél méter magasságban ellepte az áldozatot. Éles sípszó jelezte: a szabadulásra adott idő megkezdődött. Egymás mellett ülő ismeretlen emberek fogták meg és szorították a másik kezét, rémülten nézték az elsötétedő akváriumot, szinte hallani lehetett az izgalomtól és félelemtől kalapáló szíveket. Néhányan számolni próbálták a másodperceket, mégis mindenkinek összeugrott a gyomra, amikor a teljes sötétségben Marió megszólalt.

• Egy, kettő, három, négy, öt!

A reflektor felvillant, megvilágította a létra tetejét, de az üres volt! A sötét víz csaknem teljesen ellepte a medencét. Megdöbbent kiáltások, sikolyok töltötték meg a termet, sokan felugráltak, rohanni akartak segíteni, amikor teljes fényár árasztotta el a színpadot. Kerive csuromvizesen a fotelban ült, és nyugodtan szivarozott, mintha mi sem történt volna. A siker frenetikus volt. Éljenzés, tapsolás, fütty, bravó kiáltások töltötték meg termet, mindenki állva ünnepelte a nagyszerű szabadulóművészt!

Az öltözőben Kerive és Marió sokáig szótlanul ültek. Az izgalmak bennük is lassan csillapodtak. Már a harmadik konyaknál tartottak, amikor megszólaltak.

• Megint nagyon jó és meggyőző voltál mester!
• Jó volt a koreográfia. A fiúk remekül dolgoztak, hiszen három másodperc azért nagyon kevés. Kiürítették már a medencét?
• Igen! Mi legyen holttesttel?
• Tüntessék el a szokásos módon! Nagy ötlet volt, hogy a várfalnak átfordíthatóvá tették azt a részét, ahová a derest rögzítették, és az alteregóm már ugyanúgy volt ott a túloldalon, ahogy én az innensőn. Remélem ez örökre titok marad!
• Rajtunk kívül soha senki sem fogja megtudni, hogy amikor behozták a várfalat még az a szerencsétlen elkábított hajléktalan volt a túlsó oldalon, kivitelkor viszont már te. A három másodperc elegendő volt a cserére. Valamennyien bűnrészesek vagyunk, a titok összeköt bennünket.
• Igen, ez minden láncnál erősebb, ettől sosem fogunk megszabadulni.

Szohner Gabriella

Ősszel mindig megérkeznek

Többször előfordult már velem, hogy az emlékezetembe lopakodott egy-egy elfelejtettnek hitt kép, egy mozdulat, egy hangulat, egy ember, aki valamilyen módon része volt az életemnek, az elmúlt hatvan évnek, amire emlékeznem lehetséges. Leginkább az ősz kell hozzá.

A napsugár, ami először csak részt követel a nyárból, esténként gyengéden rásimulva a világra, majd lassan elhagyva nyári hevületét, fáradtan, bágyadtan csak a delelőjén melegít egy kicsinykét. Szeptember már megfesti a leveleket, a virágokat. Az üde, harsogó zöldeket sárgára, rozsdára, meleg barnára, a tüzes pirosakat fenséges bordóra, áhítatosan sugárzó lilára. A rikító sárgák elsötétülnek, később egészen mély homokszínűvé válnak. Október pedig egészen kifehérít majdnem minden virágot, hogy mi élők, fenségessé díszíthessük a temetőket.

Más is kell hozzá. A térdig érő könnyű pára, ami füstszerűen lepi el hajnalonként a földet, hogy a délelőtti meleg sugarak még hamar feloszlassák, és súlytalan felhővé váljanak. A köd is kell hozzá. A tejfehér, gomolygó köd, ami jótékonyan eltakar és beburkol, amiben egyedül lehetek, és magányomban nem érhetnek el hozzám mindennapi életem zajai. A köd, amiben csak én vagyok. Csak én, és az Isten.

Az eső is kell hozzá, az egyhangú, az ablakpárkányon kopogó, a szomorkásan cseperésző, ami lehűti a házfalakat és cuppogó sárrá változtatja a kifáradt földet.

Az első imbolygó, tétova lángocska is kell hozzá, amely fellobban egy kályhában, egy kandallóban, hogy kellemes meleget adjon a didergő emberi szíveknek. A házakon füstölgő kémények, az elárvult gólyafészkek, és az elcsendesedő utcák is szükségesek hozzá.

Az illatok is kellenek hozzá. A szüretek, a szőlő, a frissen préselt must illata. A letört kukorica, a napraforgó, a pirított tökmag, az alma és a dió karácsonyt idéző aromája. A frissen szántott föld gőzölgésének illata, az elázott avar enyészetszaga, a temetőkben a krizantém és gyertyaviasz különleges egyvelegének illata.

Mind-mind kell hozzá, hogy megmozduljon pirinyó létem emlékeztető tudata. Mert onnan jönnek elém, a távoli sötétségből. Minden régi hangulat, mozdulat, minden elfeledettnek vélt ember. Nem sietnek ők, lassan érkeznek, út közben talán meg is csalnak egy kicsit, mert kiszépítkeznek, kitisztulnak. Mire egészen megtöltik a lelkem, frissen és üdén állnak lelki szemeim előtt. Ilyenkor olyan hálát érzek, amilyenre a halandó ember csak akkor képes, azokban a ritka, isteni pillanatokban, amikor boldognak gondolja magát.

Így érnek el hozzám múló éveim apró darabkái minden egyes ősszel. Gyermekorom egy-egy rezdülése; a kép, ahogyan énekelve hintázom a házunk aprócska udvarán, a fekete-boglyas pulikutyánk, akit Piszinek hívtunk, és aki fogaival maradandó nyomot hagyott az akkor három esztendős arcomon.

Nagyanyám meséi, nagyapám végtelen türelme, ahogyan ült az árokparton, és engedte magát nevetségessé tenni általam, mert mindenféle furcsa frizurát fésültem neki.

A nénéim, az udvarlóik, és a gyerekes, morcos haragom is, mert nem azt a fiút választották férjüknek, akit én szerettem volna.

Keresztapám, aki felültetett a frissen vásárolt, csillogó Pannónia tankjára maga elé, és tett velem néhány kört a földes utcákon, és keresztanyám gyönyörű fülbevaló ajándéka. A kamaszkori lázongások, az első szerelmek, a felnőttkor jó és rossz döntései, mind-mind a fejemben nyüzsögnek ilyenkor. Ebből a furcsa kavalkádból aztán kikerekedik egy-egy rég elfeledett történet, amit akkoriban talán nem is találtam fontosnak, de ebben az őszi, különleges, nosztalgiában valamiért mégiscsak felidéződik.

Ahogyan tegnap este is. Furcsa belső bizsergéssel gyújtottam meg otthon az esti gyertyákat. Amíg a kanóc végén, a leolvadó viasz után megerősödött az először csak bizonytalan lángocska, folyamatosan birizgált valami.

Ahogy néztem a lángot, a kanóc körül felgyülemlő, olvadó anyagot, ünnepélyesen érkezett az emlék, Klári néni arca és története. Nagyon messziről érkezett. Kicsi gyermekkoromból, amikor először találkoztunk, és alig húszéves fiatalságom sugárzó korából, amikor utoljára láttam, magába roskadva, sápadtan, szorongón. Tegnap este a mosolygó, gömbölyded arca úgy látszott előttem, ahogy megismertem, megélénkült a pirospozsgás arccsontja, kacagásában kivillanó szabályos fogsora. Még az arcélén végigfutó finom pihéket is észrevettem, ahogyan régen, amikor még oktalan, félénk gyermekként megijedtem ettől, mert boszorkányosnak tartottam. Ahogy emlékszem, egyszerű, szőkésbarna középhosszú frizurát hordott, homlokába lógó, makrancos tincseibe hullámcsatot tűzött. Kezei puhán, párnásan és melegen ölelték az enyéimet. Klári néni egyedülálló nő volt, túl a harmincas évein, és bizony akkoriban már öreglánynak titulálták. Nem voltak szülei, sem testvérei, árván, egyedül állt azokban a zivataros időkben. Nem barátkozott senkivel, csak anyukám állt közel hozzá. Ők ketten nagyon szerették egymást. Olykor-olykor munkaidőn kívül is találkoztak, ilyenkor mindenki jól mulatott, Klári néni igazi jókedv falatkát jelentett. Amikor megjelent, kisütött a nap, ő és a nevetés egy cipőben jártak. Múltak az évek, a sors elsodorta tőlünk, Klári néni elköltözött egy nem túl messzi városba. Talán még találkoztak anyuval néhányszor, még én is elmehettem hozzá, aztán évekig nem hallottunk róla híreket.

Egyszer aztán küldött anyukámnak egy levelet, amiben elmesélte, hogy milyen boldog, megismerkedett egy özvegy férfival, akinek felnőtt gyerekei vannak, néhány hónap múlva össze is házasodtak, és most nincs tőle szeretettebb nő a világon. Arra nem emlékszem válaszolt-e neki anyu, akkorra én már férjhez is mentem, nem laktam otthon.

Azt a kegyetlen őszi napot, amikor utoljára találkoztunk, tegnap este is ugyanolyan szomorúsággal éltem meg, mint akkor. Az emlék erősen szorította a torkom, és párásította a szemem. Fehér köpenyben, ropogósra keményített fityulában, kismama cipőben álltam a nőgyógyászati folyosón, a diplomámon alig száradt még meg a tinta. Az új betegeket vártam, akiket fel kell majd vennem az osztályra. Azon a napon én a "küretesekkel" foglalkoztam. A szó is borzasztott. Lehetett volna lágyabb, valamivel finomabb, hiszen nem szórakozásból, sokkal inkább valamilyen képzelet szülte kényszerből jutottak el idáig az asszonyok. Rémültek voltak, hitetlenek, megalázottak, fájdalmasak.

A csoportból utolsónak lépett hozzám Klári néni. Szégyentől roskadt vállal, kisírt, zavaros szemekkel, tompa tudattal nézett rám. Megnyúlt arcán láttam az elmúlt hetek önmarcangolásának nyomait. Ő már tudta én ki vagyok, csak még én nem fedeztem fel őt a többiek között.

Átöleltem, megsimogattam, de a szememben bujkáló kíméletlennek tűnő kérdést nem tudtam elrejteni előtte, magától mondta az egyetlen érvet, amit akkor és ott meg tudott fogalmazni nekem:

-Öreg vagyok már. Nagyon öreg egy babához. Negyvenkettő leszek mindjárt. Ezt a gyereket fel is kell nevelni. Későn jött. Nagyon későn - hullottak nagy cseppekben a könnyei.

Nem tudtam sem megvigasztalni, sem eltántorítani a döntésétől. Akkoriban negyvenen túl már nagyon kevés nő vállalt gyereket. Szégyellték. Szégyellték, hogy szerettek, szégyellték, hogy fogantak, szégyellték, hogy szülői értekezleten üljenek a huszonévesek között. Szégyenüktől csak a bűntudatuk volt nagyobb.

Megállt a képzeletemben pörgő film, csak néztem őt, ahogyan várakozott a folyosón, ahogy készült élete legnagyobb szakítására. Nemsokára elveszíti asszonyi létének egyetlen értelmét. Aztán a film újraindult, és Klári néni elveszett a kisműtő sötét, alumíniummal borított ajtaja mögött. Ez volt az utolsó képem róla.

Amikor elmeséltem anyukámnak a barátnője kétségbe ejtő döntését és helyzetét, tudattalanul is gömbölyödő hasamhoz emeltem mindkét kezem, mintha az én kisbabámat is veszély fenyegette volna.

Tegnap este, átéltem újra azt a réges-régi, bánatos, könnyharmatos őszi délelőttöt. Klári néni szomorúságát, és a magam szerelmetes, kismamai érzéseit. Abban az őszben én a boldogság, a kiteljesedés felé haladtam, ő pedig biztosan gyászolt, siratta a veszteségeit, és ha volt Istene, hát ővele perlekedett.

Ahogy néztem az egyre erősödő és vidámodó lángocskát, elgondolkodtam, milyen nagyot változott a világ ebben az elsiető négy évtizedben. Klári néninek most kellene negyvenkettőnek lennie, és minden arcpirító szégyenérzet, bénító önvád nélkül megszülhetné a gyermekét. Nevelhetné, óvhatná, szerethetné, és örülhetne vele. Idős korára meg támaszt remélhetne mindezért. Ha az a gyermek abban a felemás időben megszülethetett volna, jövő nyáron lenne pontosan annyi idős, mint az édesanyja volt akkor. Éppen negyvenkét éves.

Ősszel mindig megérkeznek. Egy elfelejtettnek hitt kép, egy mozdulat, egy hangulat, egy ember, aki valamilyen módon része volt az életemnek, az elmúlt hatvan évnek, amire emlékeznem lehetséges. Várom őket, és emlékezem...

NÉMETH NIKOLETTA

Meg-megállva...

Állok a balatoni stégen,

már ez sem ugyanolyan, mint régen:

a vízhez érve bokámig csapnak a habok,

érzem, egy helyben nem maradhatok!

Ahogy a lépcsőn lépegetek tovább lefelé,

mintha a lábamon lenne egy tonna nehezék...

Lassan indulok a végtelennek tűnő habok felé,

érzem bőrömön a nyugalom szelét.

Meg-megállok csodálni a tájat,

az ember ennél szebb gyönyört nem is kívánhat:

a habokból magaslik a túlpart csodája,

sziklaszirt kiemelkedő oltára.

Madárraj veszi körül e bálványt,

ahol bontja útnak sok ezer madár a szárnyát.

A nap sugarai csillognak a víz felszínén,

mint ahogy a testet gyöngyözi mozaikban a veríték.

Vízre hagyatkozom, úszni kezdek.

Testem szeli a habokat, mint repülő a szelet.

Kinyílik a világ, tóban úszva,

és elindulok a végtelennek tűnő útnak...

Ezer arcú fa...

A fából sok minden készíthető.

Bútor, papír vagy épp hajó építhető.

Hogy mi lesz a vadhajtás sorsa?

A favágó dönti el, ez az ő dolga.

Kreatívabbak látnak benne fantáziát, ihletet,

más tüzet rak, és a gallyakat porig égeti el

Abba nem gondolván bele,

hogy abból a hajtásból bármi is lehet.

Lehet polc, mely könyveket bír el,

amelyet az ember hétköznap a táskában cipel.

Lehet asztal, melyen művek születnek,

amelyen a tudásszerzés sohasem szünetel.

Lehet szekrény, mely pakolásra alkalmas,

melynek befogadóképessége oly hatalmas.

Lehet ágy, mely megnyugvásra szolgál,

aki megleli benne éjjeli otthonát.

Lehet ajtó, amely bejárat,

melyen betérhet bárki, ha megfáradt.

Lehet utazási eszköz a fából,

hogy kilométerekre eltűnjünk a szürke mából.

Lehet papír, melyre írni lehet,

és minden új papír egy új kezdet és fejezet.

Ezer dolgot képzelhetsz el fából,

majd az asztalos valósítja meg azt az álmot.

Csodálatos a fa minden formában,

Csak el ne vesszen ez a művészet, a feledés homályába!

Cornelle Annalie d'Alois

Igaz-e a Múlt?

Igaz-e a Múlt,

melyben háborúk vésze

dúlt s vad morajjal

épült meg a vérző

országút?

Igaz-e a Múlt,

melyben szipogó ősi

képek s mázolt árnyak

kínszava fázón

sikolt?

Igaz-e a Múlt,

mely velőtrázó részeg

húsként a test vérző

sűrűjébe némán

hatol?

Igaz-e a Múlt,

melyből könnyfakasztó

szürke égbolt sistergő

pimaszsága mohón

kigyúlt?

Igaz-e a Múlt,

melynek fényviasza a

jövő szemét- oktondin

kábítva- sírásáért magára

ragasztja?

Igaz-e a Múlt,

mitől ha görcsünk

agyunkba tör, marasztal

s simán, bárgyún tovább

gyötör?

Igaz-e a Múlt,

ahogy nagy vezérek,

kémek éltek s dicső

vágyódó Vérek,

hódítók?

Igaz-e a Múlt?

hol a Gyilkosok réme

asszony s gyermek puha,

újszülött keze után

nyúlt?

Igaz-e a Múlt,

melyben nagy költők

szava zengte az igazat,

háborút s a kegyes

Mindenhatót?

Igaz-e a Múlt,

hol a Nagyok vágya miatt

szerető hitvesek, óvó atyák

hű hadfiak dicső

vére folyt?

Igaz-e a Múlt,

melyből a jövő bizalma

a kudarc sérelmétől

tusa nélkül halkan

kigyúlt?

Igaz-e a Múlt

hol elhullt a valóság,

a maga után már nem

hagyott más becsest csak a

kivárt halált...

Lukács Tivadar László

Emlék

Ellőtted egy régi tükör mely csupa karc ,

bele tekintesz és felvillan egy régi kedves arc

melletted a múlt is csupán csak harc

Bár tudom mással kavarsz ,

de fagyott szíved el árul melyet édes mosollyal takarsz,

hogy mégis engem akarsz

A szenvedély lángjai

Szívemben a nyár örökre megfagyott

a szerelem már bimbó korában elhagyott

én is , mint egy rózsa lassan hervadok

s a tűznek lángjai közt hamvadok

ily módon most már a föld porában

békében nyugodhatok

A Volga partján

Érted ezer könnyem volna,

mégis oly messze van a Volga

és testem vízében milyen jól elolvadozna

melyet édes csókod vissza hozna

amit minden sás szívesen viszonozna

Ha nem így lenne a szél is csak zokogna és a béka is feleslegesen karattyolna

a tükör fényes tóba

elbrekegi gyorsba

vajon sorba ki a legszebb a tóba

én meg mondom gyorsan szóba

Te vagy a legszebb a tóba

A drága tündér rózsa